Ünnepe: február 2.
* St.-Loup-sur-Thouet, 1829. november 21.
† Hanoi, 1861. február 2.
Boldog Vénard János-Teofán misszionárius, vértanú
Vietnam az Egyház missziós történetében Tonkin, Annam és Kokinkína néven jelentős szerepet játszott a 16. század közepe óta. Ázsia legtöbb más országával ellentétben itt a népesség nagy részét sikerült megnyerni a katolikus kereszténység számára. Különösen fontos az a tény, hogy sokan megértették és követték a papi és szerzetesi hivatást. Csak így tudta túlélni a keresztény hit azt a számos üldözést, amely ismételten fellángolt ellene. Annam birodalmát ugyanis, amelyben a három részbirodalom a 19. században egyesült, a Föld egyik legtürelmetlenebb államának kell neveznünk. Uralkodói és tisztségviselői az elnyomás hosszú évszázadai alatt az idegenek gyűlöletét is átvették Kínától a kultúrával és a konfuciánus államvallással együtt. A császárok a külföldi hithirdetőket fajuk megvetőinek és ellenségeinek tekintették, az általuk megtérítettekben pedig árulókat és lázadókat láttak.

Európának a tengerentúlra irányuló gyarmatosítási törekvése különösen jó alkalmat kínált arra, hogy a misszionáriusokat külföldi hatalmak küldötteinek tekintsék. Hátsó-India iránt különösen Franciaország érdeklődött. A francia hithirdetők ezért még inkább gyanúba keveredtek, és nagy bizalmatlansággal találkoztak. 1824-ben kitiltották őket Annamból.

1833-ban és 1836-ban a császár halálbüntetést rendelt el mindenféle missziós munkára; a kereszténység tiltottá vált. Ennek az üldözésnek a során hét francia hithirdető halt vértanúhalált Krisztusért.

E papok egyikének vértanúságáról szóló hírt 1839-ben meghallotta egy kilencéves fiú, s annyira fellelkesült, hogy így kiáltott: ,,Én is Tonkinba akarok menni; én is vértanú akarok lenni!'' Ez a fiú Jean- Théophane Vénard volt, aki 1829-ben született az egyik francia tartomány félreeső szögletében.

Ünnepe: február 1.
† Szmirna, 250. március 12.

Életével és halálával példát adott a hithirdetőknek, hogy amit másoknak hirdetnek, maguk is váltsák tettekre.

Körülbelül egy évszázaddal később született, mint Szmirna szent vértanú püspöke, Polikárp (lásd: A szentek élete,108. o.), akinek a szelleme élt benne. Szmirnában működött papként, és nemcsak tanultsága, hanem szerénysége és életmódja miatt is nagy tekintélyben állt a hitetlenek előtt. A keresztények pedig apostolukként szerették, mert példamutató buzgósággal fáradozott azon, hogy a lelkeket megnyerje Krisztusnak. Vértanúságáról a közösségének egy tagja által szerkesztett tudósításában ez áll: ,,Pioniosz vértanút mindenki másnál jobban megilleti maradandó emlékezésünk. Amíg élt ugyanis, sokakat megtérített a tévutaikról. Úgy tevékenykedett közöttünk, mint egy apostol. Amikor végül magához hívta az Úr, vértanúságában hagyta nekünk hátra a végrendeletét folytonos oktatásunkra, és ebben őrizzük meg most is tanításának emlékezetét.''

Decius császár uralkodása alatt, a 3. század közepén éhínség uralkodott Szmirnában; az okát nem ismerjük. Pioniosz más hívőkkel együtt Istenbe vetett bizalommal viselte el, a pogány lakosság azonban nyíltan zúgolódni kezdett, és kenyérért kiáltozott. Ebben a hatóságok számára is nehéz helyzetben a város elöljárósága megkezdte a keresztényüldözés színjátékát. Jó alkalmat szolgáltatott hozzá Decius császárnak a keresztények ellen kiadott, hírhedt dekrétuma. Eszerint minden polgárnak azzal kellett bebizonyítania az állam iránti hűségét, hogy egy meghatározott órában megjelenik a templomban, és áldozatot mutat be az állam isteneinek. Aki ellenszegült, azt megbüntették.

Ünnepe: január 31.
* Becchi tanya (Torinó mellett), 1815. augusztus 16.
† Torinó, 1888. január 31.
Bosco Szent János
Istenünk, ki Bosco Szent Jánost arra választottad, hogy atyja és tanítómestere legyen az ifjúságnak, kérünk, add, hogy a szeretet tüzétől lángra gyúlva mi is keressük a lelkeket, és csak Neked szolgáljunk!

XI. Pius pápa, aki szentté avatta Bosco János áldozópapot, így nyilatkozott róla: ,,Az ő életében természetesek voltak a természetfeletti dolgok, s ami másnál szokatlan, az nála megszokott volt.'' Csodái megszámlálhatatlanok, a rábízottak lelkében úgy olvasott, mint egy könyvben, látta a jövendőt, és olyan hihetetlen szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy az utcagyerekek nemcsak a parancsát teljesítették, hanem lesték a kívánságait, hogy eleget tehessenek neki.

Ez a rendkívüli ember, akit Isten a múlt század forradalmainak időszakában ajándékozott az Egyháznak, Torino mellett egy szegény tanyán, Becchiben látta meg a napvilágot 1815. augusztus 16-án. Apja, Bosco Ferenc másodszor nősült, mert első felesége Antal nevű fiúk születése után hamarosan meghalt. Második feleségétől, Occhiena Margit asszonytól két fia született: József és János. A fiúkat édesanyjuknak kellett fölnevelnie, mert apjuk 1817-ben meghalt.

Ünnepe: január 30.
* Britannia
† Chelles kolostora, Párizs mellett, 680 körül, január 30.

Bathildis életét a 7. század mozgalmas frank történetének hátterében kell szemlélnünk, hogy egyáltalán megértsük: Klodvig birodalma széttöredezett, a Meroving nemzetség ereje kiégett. Az öntudatosodott frank nemesség egyre erősebb lett, és a király hatalmának visszaszorítására törekedett. A két hatalom között a majordomusok[3], a korszak voltaképpeni urai gátlástalan politikát folytattak. A frank hierarchia veszélyes játékba bocsátkozott; voltak olyan egyházfejedelmek, akikről valamivel később rémülettel eltelve írta Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) Gergely pápának: ,,A püspöki székben kapzsi laikusok vagy simóniás papok ülnek''. A nép jámborsága is ijesztő mértékben külsőségessé vált, elvadult, babona és primitív csodavárás torzította el. Annál fényesebben emelkednek ki ebből a sötét háttérből a kor szentjei. Közéjük tartozik Bathildis is.

Ünnepe: január 28.
* Roccasecca, 1226.
† Fossanuova, 1274. március 7.
Aquinói Szent Tamás

Istenünk, aki Aquinói Szent Tamást az életszentség lángoló szeretetének és a szent tudományban való jártasságnak tükrévé tetted, kérünk, add meg nekünk, hogy értelmünkkel átlássuk, amit tanított, és szívünkkel kövessük, amit cselekedett!

Tamás a nápolyi Aquinói grófok nemzetségéből származott. Már öt éves korában a közeli montecassinói bencés kolostorba adták nevelésre. A kor fölfogása szerint családja és háza fényét kellett volna növelnie, ha nem házasság útján, legalább mint tekintélyes püspök, apát, bíboros vagy mint pápa. A nemes ifjúnak azonban nem ilyesmi forgott a fejében.

Tizennégy éves korában magasabb tanulmányokra Nápolyba küldték, és itt megismerte az akkoriban kivirágzó dominikánusok prédikátor rendjét. Elhatározása, hogy életét a szent tudományoknak áldozza, 1244- ben a nápolyi domonkos kolostorba vezette, ahol a rendbe való fölvételét kérte, bár családja hevesen ellenezte, hogy kolduló szerzetbe lépjen. Rendi elöljárói még ugyanabban az évben továbbirányították tudományos kiképzésre: Rómán és Bolognán át Párizsba kellett volna mennie. Útközben, Rómától északra, testvérei útját állták, az atyai várba hurcolták és ott fogva tartották. Tamás végig ellenállt minden csábításnak, amellyel életre szóló elhatározásának visszavonására akarták bírni. Az imádságnak és a tanulásnak élt, míg végül is tizenöt hónap után a domonkosok segítségével kiszabadult. Johannes Teutonicus általános rendfőnök személyesen kísérte Párizsba.

Ünnepe: január 28.
* 1182 körül.
† Barcelona, 1249. (1256.?) december 25.

A koldulórendek bekapcsolódása az egyházi élet megújításába a középkor delelőjén egyidejűleg egy csodálatra méltó mozgalom kibontakozásával járt együtt. Célja a keresztény rabszolgák kiszabadítása volt, és többek között Nolaszkói Szent Péter nevéhez fűződik.

1182 körül született lovagi nemzetségből (Dél-Franciaországban vagy Barcelonában), és szülei halála után fiatalon tekintélyes vagyonhoz jutott. Arra törekedett, hogy elsősorban az albiak elleni háborúban, majd az aragóniai királyi udvarban lovaghoz méltó célt tűzzön az élete elé, végül arra az elhatározásra jutott, hogy minden erejével a szegények megsegítésének és különösen a rabszolgák kiváltásának szenteli életét.

Ismételten Valenciába, a legközelebbi nagy mohamedán városba utazott, sőt Granadáig is eljutott, és minden alkalommal számos keresztény rabszolgának szerezte vissza szabadságát. Házról házra járva gyűjtött erre a célra.

Ünnepe: január 28.
† Ny-Kína, 1858. január 28.

Kína nyugati tartományaiban, mélyen a hegyekben, szétszórva élnek a miaók, a ,,Mennyei Középbirodalom'' öt népcsoportjának egyike. Mint az ország egykori urai, akik a Han-dinasztia elől a hegyekbe szorultak, élték az életüket. Elnyomóikról olyan kevéssé akartak tudni, hogy beletörődtek: azok ,,barbárok''-nak tekintik őket.

A miaók legtekintélyesebb törzseihez tartozott a Lu család, az öreg Lu pedig haladó szellemű férfi volt. Megszabadult népe előítéletétől, és tanítóként arra törekedett, hogy törzse ifjúságát megismertesse a kínai klasszikusok bölcsességével. Ezt a célt mindenekelőtt saját fiánál akarta elérni, akivel nagy tervei voltak: előkészítette a nagy állami vizsgákra, hogy egy napon majd a tekintélyes tudósok sorába léphessen. A fiatal Lu azonban megbukott az állami vizsgán; nem azért, mintha hiányosak lettek volna ismeretei, hanem mivel a ,,barbárok''-hoz tartozott.

De ez az igazságtalan eljárás nem mérsékelte buzgóságát! Amikor az öreg Lu nyugalomba vonult, fia az örökségével együtt átvette apja hivatalát is, és csakhamar első ember lett a falujában. Minden oka meglett volna arra, hogy elégedett legyen magával és életével. Belsejében azonban ürességet érzett, s ez nyugtalanná és ingerültté tette, és végül arra késztette, hogy a pálinkában keressen feledést.

Amikor kijózanodott, még rosszabbul érezte magát. Hogy belső ürességét kitöltse, belépett egy titkos szektába, a forradalmi ,,Fehér Lótusz Mozgalom'' egyik ágába. Szigorúan megtartott minden előírást, boldognak azonban mégsem érezte magát.

Ezután mégis megtörtént a fordulat; kapcsolatba került néhány kereszténnyel, akiket az üldözés Nyugat félreeső hegyeibe űzött. Néhány vallási könyv is volt velük. Lu érdeklődni kezdett irántuk, és minél többet olvasott belőlük, annál inkább felismerte, hogy életének teljességét hamis utakon kereste. Megtért, és 1853-ban Jeromos névre keresztelték.

Ünnepe: január 27.
* Desenzano, 1474. március 1.
† Brescia, 1540. január 27.

Merici Szent Angéla

Kérünk, Istenünk, Szent Angéla szűz szüntelenül ajánljon minket irgalmadba, hogy az ő szeretetének és okosságának nyomdokain haladva megőrizhessük és megvallhassuk tanításodat!

Angéla 1474-ben a Garda-tó melletti Desenzanóban született egyszerű emberek gyermekeként. Már tíz éves korában elveszítette szüleit, ezért a szomszédos Salóban élő nagybátyja vette magához nővérével együtt. A két kislány elválaszthatatlanul ragaszkodott egymáshoz. Szívesen játszottak ,,kolostort'', és két ,,karban'' imádkozták ilyenkor a zsoltárokat. Annál súlyosabb csapás volt Angéla számára nővérének váratlan halála. A gyerekes játékokat lassan fölváltották a komoly, a tökéletességre törekvést szolgáló gyakorlatok. Először, hogy remete lehessen, megszökött otthonról, de nagybátyja hazavitte. Akkor belépett Szent Ferenc harmadrendjébe, és azon volt, hogy az evangéliumi tanácsokat minél tökéletesebben valóra váltsa.

Amikor Angéla huszonkét éves lett, meghalt a nagybátyja, ő pedig visszatért Desenzanóba. Ott fölfigyelt arra, hogy a legtöbb gyermek iskolai és hitbeli képzés nélkül nő fel. Iskolakötelezettség nem volt még, de a szegény emberek meg sem tudták volna fizetni gyermekeik iskoláztatását. Maguk a szülők is többnyire teljesen tudatlanok voltak, még a hit dolgaiban is.

Angéla néhány barátnőjével többször megvitatta ezt a helyzetet. Ezek a fiatal nők sem befolyással, sem vagyonnal nem rendelkeztek. Angéla lelkesedése azonban magával ragadta őket, és mind kijelentették, hogy készek neki segíteni. Már akkor kitűnt, hogy Angélának határozott tehetsége van mások vezetésére és irányítására. Kiegészítette ezt kellemes megjelenése és megnyerő lénye.

Ünnepe: január 26.
Szent Timóteus

Istenünk, ki Szent Timóteust és Szent Tituszt apostoli erényekkel ékesítetted, kérünk, kettőjük közbenjárására engedd, hogy igazul és jámboran éljünk ebben a világban, és ezáltal kiérdemeljük, hogy eljuthassunk az égi hazába!

Timóteus, Pál munkatársa a fogságban is vele volt. Hogy mennyire megbecsülte őt Pál, kitűnik abból, hogy több levélben szerepel mint munkatárs vagy címzett. Pál képviseletében Tesszalonikába (1Tesz 3), Korintusba (1Kor 4,17; 16,10) és Filippibe (Fil 2,19-23) utazik. A filippieknek arról is beszél Pál, hogy mennyire ragaszkodik Timóteushoz, mivel Jézus ügyével törődik.

Titusz, a pogány származású keresztény kíséri Pált Barnabással együtt Jeruzsálembe (Gal 2,13). Pál annyira becsüli ,,testvérét'', Tituszt, hogy még utazási terveit is hozzá igazítja (2Kor 2,13). Később egy kényes üggyel kapcsolatban Korintusba megy, és jó hírekkel tér onnan vissza Pálhoz (2Kor 7). Tituszt a Szentírás buzgó misszionáriusnak ábrázolja, aki nemcsak Pál kéréseit teljesíti, hanem saját kezdeményezésre is cselekszik.
Szent Titusz
Szent Pál két tanítványának égi születésnapja ismeretlen. Béda Martirologiuma (735) Szent Timóteust január 24-re teszi, és Rómában a 13. században ezen a napon kezdték ünnepelni. Szent Titusz ünnepe csak 1854-ben jelenik meg a római naptárban, február 6-án. 1969-ben őt is áthelyezték Timóteus mellé, január 26-ra.

Szent Pál két hűséges tanítványához, munkatársához és barátjához szól három levél, amelyeket a népek apostola nekik küldött. A későbbi években mindketten közösségek elöljárói, presbiter-püspökök lettek, akik nagy tanítómesterük apostoli munkáját folytatták.

Ünnepe: január 26.
* Róma, 347. május 5.
† Betlehem, 404. január 26.

Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) köré Rómában, majd Betlehemben Istennek szentelt nők tömörültek, s ő lett a tanítójuk és vezetőjük. Isten igéje iránt ugyanazt a tisztelő szeretetet ébresztette bennük, mint amely őt is eltöltötte és beavatta Krisztus misztériumaiba.

Ezek közé a nők közé tartozott Szent Paula is, az előkelő római nő, aki anyja (Blesilla) révén rokonságban állt a Scipiókkal, Gracchusokkal és Paulus Aemiliusszal, és akinek az apja (Rogatus) Agamemnontól vezette le a származását.

Paulát tizenöt évesen férjhez adták a pogány Toxotiushoz, aki Aeneast is az ősei közé számította. Öt gyermeket ajándékozott neki: Szent Blesillát (364 körül-384), aki Istennek szentelt özvegyként fejezte be az életét; Paulinát, aki Szent Pammachius (lásd: 463. o.) hitveseként szolgált az Úrnak; Szent Eusztochiumot (lásd: 516. o.); Rufinát, ,,aki korai halálával megkínozta anyja szerető szívét'' és Toxotiust, akinek a lánya az ő nevét viselte, és később követte őt Betlehembe.

Paulát gyermekkorától kezdve eltöltötte Krisztus szeretete, s ez a szeretet jótettekre késztette. Úgy tűnik mégis, hogy nélkülözhetetlennek tartotta azt a fényűzést, amely férje házában körülvette. Erről később így vallott: ,,El kell csúfítanom az arcomat, amiért Isten parancsa ellenére olyan gyakran kifestettem bíborral, fehér festékkel és szemfeketítővel. Testemet meg kell kínoznom azért, mert sok élvezettel elfecsérelte az időt. A puha gyolcsruhákat és drága selyemszöveteket durva vezeklőöltönnyel kell felcserélnem. Amint férjemnek és a világnak tetszettem, úgy akarok ezután Krisztusnak tetszeni.''