Ünnepe: február 20.
† Bet Lapat, 342.(?) február 20.

Már a II. Sapur király (309-379) alatti nagy perzsa keresztényüldözés kezdetén vértanúként halt meg a birodalom fővárosának, Szeleukia-Ktésziphonnak akkori püspöke, Simon Barszabbasz (lásd: 230. o.). Őt követte püspöki székén a legveszedelmesebb időkben Sahdoszt, aki Simont képviselte a niceai zsinaton (325). Csak rövid ideig vezethette a főváros egyházát, és már 342-ben vértanúhalált halt. Régi, egyszerűen megszerkesztett aktái hitelt érdemlőek.

Ezek szerint Sahdoszt püspök egy éjszaka különös álmot látott: a földtől az égig érő ragyogó létra jelent meg előtte. Tetején állt előde, Simon Barszabbasz püspök sugárzó fényben, ő, Sahdoszt pedig a földön. Örvendezve kiáltott le hozzá Simon: ,,Gyere fel, Sahdoszt, gyere fel és ne félj! Én tegnap jöttem fel, te ma jössz.'' Sahdoszt erre összehívta a papságot és a hívőket, elmondta nekik álmát, és közölte velük, hogy nemsokára elnyeri a vértanúság koronáját, és teljes bátorsággal beszélt hozzájuk. ,,Üldöztetésünk második évében - közlik tovább a szent aktái - a király (II. Sapur) Szeleukiában volt. Ekkor elfogták a dicső Sahdosztot, akinek a neve azt jelenti: a király barátja. Valóban teljes lelkéből és minden erejéből szerette a mennyei Királyt. Becsületes és tiszta volt, igaz és szent, a társához, a hősi bátorságú boldog Simonhoz hasonlított.

Ünnape: februrár 17.

Kérünk, Urunk, áraszd lelkünkbe jóságosan a szent rendalapítók vallásos lelkületét, amellyel odaadóan tisztelték a Boldogságos Szűz Máriát, Fiadnak Édesanyját, és közelebb vitték hozzá a te népedet!

Firenze városa, ahol ők heten éltek, az 1208-1220 közötti rövid békés időszak után ismét szüntelen háborúkba bonyolódott Píza, Sziéna és Pistoia ellen, ugyanakkor a császár és a pápa között évszázadok óta húzódó harcokban is részt vett. A város két pártra szakadt: welfekre és ghibellinekre, akik egyik nap többé-kevésbé békességben éltek, a másikon pedig engesztelhetetlen gyűlölettel támadtak egymásra. A hét alapító kereskedő volt, azaz a kereskedők céhébe tartozott. A céhnek saját törvényei és szabályai voltak, élénk kereskedelmi és üzleti kapcsolatot tartott fenn Kelet és Nyugat piacával, s a város konzulaira és sorsára nagy befolyással volt. A kereskedők nemcsak a város növekedő jólétéhez járultak hozzá jelentős mértékben, hanem új gondolatvilágnak, a fellendülő műveltségnek és vallásos gondolatoknak is hordozói voltak.

A ,,hetek'' Franciaországban, Flandriában és számos itáliai városállamban tett gyakori utazásaik alkalmával megfigyelhették egyrészt azokat a károkat, melyeket a vallási elvadulás okozott, másrészt a vallási élet új fölvirágozását is, különösen a laikusok körében, akik testvérületekbe tömörültek. Megéreztek valamit az általános nyugtalanságból, az akkori egyházi állapotok szülte ellenérzésekből, de minden dolog megújulásának várásából is, amelynek fő szószólója Joachim a Fiore (+ 1204) lett.

Egy közelebbről meg nem határozható időben a ,,hetek'' vezekelni kezdtek. Ilyen vezeklő csoportok a 12. század végén elsősorban Itáliában keletkeztek, különösen Firenzében. Mint a világban élő, a világtól azonban bensőleg elszakadt keresztények arra törekedtek, hogy vezeklésben és szegénységben a szegény és megfeszített Krisztus követésének éljenek.

Ünnepe: február 15.
* Borgberge, Paderborn mellett, 12. század vége.
† Kisázsia déli tengerpartjánál, 1237. február 13.

Szent Domonkos (lásd: A szentek élete, 417. o.) utódaként Jordán szervezte meg a prédikátor testvérek, a domonkosok rendjét. Generálisságának tizenöt éve alatt a rend konventjeinek száma harmincról csaknem háromszázra nőtt. Általa valósult meg a világmisszió, amelyre már Domonkos is gondolt, amikor 1217-ben szétküldte néhány társát. Jordán bejárta a Nyugatot, Angliától Dél-Itáliáig, az Atlanti-óceántól a Földközi-tenger keleti partjáig, a Pireneusoktól Észak-Németországig. Mint apostolt, nevelőt, lelkivezetőt és mindenekelőtt mint hitszónokot emelik ki a rend évkönyvei.

Ennek ellenére az Egyház egészében meglehetősen ismeretlen maradt. Talán azzal áll ez összefüggésben, hogy idegen országban halt meg. Hazatérőben a palesztinai kolostorok vizitációjáról, hajója elsüllyedt, Jordán társaival együtt a tengerbe fulladt. Partra sodródott holttestét az akkói domonkos templomban temették el. Amikor a keresztes lovagok és zarándokok e támaszpontja 1291-ben a mohamedánok kezébe került, sírjának nyoma veszett. Ma már azt sem tudjuk, hogy hol állt a domonkosok kolostora.

Ünnepe: február 15.
† Inishbofin, 676.

Kálmán a Skócia délnyugati partjánál fekvő Iona-sziget kolostorának szerzetese volt. 661-ig - amikor Finan utódja lett a northumbriai Lindisfarne kolostorának apátjaként - semmit sem tudunk róla.

Három évig tartó lindisfarnei kormányzásának idejét erősen megzavarták a királyi udvarban élő római és kelta papság közti súlyos viták.

Northumbria uralkodója ezekben az években Oswiu volt, aki testvérével, Szent Oszvalddal (604 körül-642) együtt fiatalemberként keresztelkedett meg, amikor Ionán élt száműzetésben. Arra nevelték, hogy az írországi kelta szerzetesség hagyományait kövesse. Hitvesét, Eanflaed királynét, Northumbria egy másik nemzetségéből való, korábbi királyának a lányát azonban Szent Paulinus püspök, Canterbury Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 233. o.) társainak egyike keresztelte meg; gyermekkorától kezdve arra nevelték Canterburyben, hogy a római papság szokásait kövesse. Az udvar két, egymással vitázó csoportja különböző módszereket alkalmazott a húsvét időpontjának kiszámításában; így egy alkalommal a királyné papjaival a virágvasárnapot, a király pedig papjaival már a húsvétot ünnepelte. Az volt a látszat, hogy más különbségek is vannak az egyházi fegyelem terén.

Úgy tűnt, hogy az ügyek heves összetűzésre vezetnek, amikor az ifjú Yorki Szent Wilfrid (634-709/10), aki több évig tanulmányozta Rómában és Lyonban a katolikus Egyház hagyományait és szokásait, visszatért Northumbriába. Oswiu király, hogy a rómaiak és a kelták közti viszályt megszüntesse, felszólította mindkét pártot, hogy véleményüket fejtsék ki előtte és egy zsinat előtt, amelyet valószínűleg 664 őszén tartottak Whitbyben. Kálmán a keltákkal tartott. A római párt fő szószólója Wilfrid volt, aki oltalmazóra és pártfogóra talált Alchfrithben, Oswiu első házasságából való fiában, aki abban az időben a Northumbria déli részén lévő Deirában uralkodott.

Ünnepe: február 14.
Cirill: * Tesszalonika, 827.
† Róma, 869. február 14.
Metód: * Tesszalonika, 815 körül.
† Velehrád, 885. április 6.

Szent Cirill és Szent Metód testvérpár, Európa védőszentjei

Isten, ki Szent Cirill és Szent Metód által világosítottad meg a szláv népeket, kérünk add, hogy tanításod igéit szívünkbe zárjuk, s tégy bennünket az igaz hitben egyetértő népeddé!
A nyugati szláv törzsek, amelyek a népvándorlás után letelepültek és megalkották a nagy morva birodalmat, a 9. század elején magas színvonalú politikai és kulturális életet éltek. Készek voltak a kereszténység elfogadására, de ha a germán területről érkező misszionáriusok térítik meg őket, az politikai függőséget is jelentett volna. Ezért Rasztiszláv, a birodalom uralkodója a kereszténységnek olyan formáját kereste, amely országa és a szláv népek önállóságát nem fenyegeti. Kívánsága teljesülni látszott, amikor a bizánci kormányzat egy csoport keresztény térítőt küldött, akik közül különösen két testvér tűnt ki: Konstantin áldozópap és Metód szerzetes.

Egy Leó nevű császári hivatalnok gyermekei voltak. A fiatalabb Konstantin (Cirill a kolostori neve volt) először szülővárosában, Tesszalonikában, majd Konstantinápolyban tanult. A császárváros művelt köreiben a ,,filozófus'' megtisztelő néven ismerték. 858 táján abbahagyta a tanítást, hogy egy időre visszavonuljon egy kolostorba, ahová már évekkel előbb belépett a bátyja, Metód (keresztneve valószínűleg Mihály volt).

860-ban a kormány Konstantint testvérének társaságában a kazárok közé küldte a Fekete-tenger partjára. Politikai és vallási küldetés volt ez. Ekkor találta meg Konstantin Kerszonban Szent Kelemen vértanú pápa ereklyéit.

Ünnepe: február 14. és október 15.
* Querfurt, 974.
† Poroszország, 1009. március 14.

Brúnó 974-ben született Querfurt várában; ennek közelében fejlődött ki Querfurt városa, amely ma Halle körzetébe tartozik. Rokonságban volt az Ottók császári házával. Szülőföldjén szerzett első képzése után Brúnó 986-ban a magdeburgi dómiskolába ment. Ott vele csaknem egyidős unokafivérével, Thietmarral, a későbbi merseburgi püspökkel együtt nevelkedett kilenc éven át. 972-től 981-ig itt tanult Szent Adalbert (lásd: A szentek élete, 762. o.) későbbi prágai püspök is, aki 997-ben a pogány poroszok térítése közben vértanúhalált halt.

A III. Ottó gondolatvilágát is meghatározó szláv püspök apostoli tevékenységéről szóló tudósítások döntően hatottak Brúnó későbbi fejlődésére. Tanulmányai befejezése után, 995-ben kanonok lett a magdeburgi dómban. III. Ottó 997-ben felvette házikápolnájába. Aachenben hallotta meg a császár lengyelországi követeitől Adalbert vértanúságának hírét, s ez őt is mélyen megrázta.

Ünnepe: február 13.
* Firenze, 1522. április 23.
† Prato, 1590. február 1.
RICCI SZENT KATALIN

Caterina de'Riccit eredetileg Sandrinának hívták. Egy firenzei nemes leánya volt, és már ötéves korában elvesztette anyját. Nagynénje, egy bencés kolostor apátnője nevelte kolostorában. A leányka korán vonzódott a szemlélődő élethez. Apját, aki férjhez akarta adni Sandrinát, csak nagy nehezen sikerült más belátásra bírni. Tizenkét évesen belépett a pratói domonkos nővérekhez, és felvette a Katalin nevet.

Belépése után megbetegedett, és éveken át sokat szenvedett. Jézus szenvedéséből merített erőt fájdalmai elviseléséhez, az ő korában bámulatos hősiességgel.

Már tizenkilenc évesen újoncmesternő lett, később pedig szubpriornő, és harmincéves kora előtt priornővé választották. Akkoriban az volt a szokás a kolostorokban, hogy előkelő hölgyeket tettek meg főnöknőnek; Katalin esetében azonban nem ez volt az egyedüli ok, ugyanis hamarosan felismerték rendkívüli jámborságát.

Különösen buzgó szeretettel merült bele Krisztus szenvedésének szemlélésébe, és amikor húszéves lett, megkezdődött rendkívüli kegyelemadományainak időszaka. Minden héten csütörtök déltől péntek estig elragadtatásban élte át Katalin az Úr szenvedését. Megkapta Krisztus sebeit is kezére és lábára, valamint a töviskorona lenyomatát a fején, később pedig misztikus eljegyzésének gyűrűjét is.

Ünnepe: február 12.
* Aquitánia, 750 körül.
† Kornelimünster, 821. február 11.

Vitiza - így hívták Benedeket megtérése előtt - Aquitánia egy nyugati gót nemesi családjából származott. 750 körül született Maguelone grófjának fiaként, s a katonai-udvari életben nőtt fel. Apja ezt az életpályát szánta neki. Pipin, majd Nagy Károly alatti szolgálatai megmutatták, amint életrajzírója, Ardo elmondja, hogy a fiatal lovagot tehetsége, hajlamai és képességei vezető szerepre jelölték ki. A ragyogó jövőt ígérő fényes udvari szolgálat közepette azonban lényének egy másik oldala vált erőteljesebbé. Végiggondolta életének és törekvéseinek értékét, s lelki beállítottsága alapvető változáson esett át. Három évig őrizte szívében e folyamat titkát, végül elhatározta, hogy a Legfölségesebb szolgálatába lép. Nagy buzgalommal gyakorolta a hallgatás és a böjt aszkézisét, s egyre nőtt benne annak tudata, hogy a szerzetességre hivatott. Hogy atyjának és rokonságának ellenkezését elkerülje, elindult Aachen felé, de fele útról visszaküldte kísérőjét, és 774-ben belépett a Dijon melletti Saint-Seine apátságba.

Mint sok nagy szent, Benedek is azzal kezdte szerzetesi szemléletének kialakítását, hogy kemény életmódot, szélsőségesen radikális aszkézist, elkülönült szemlélődést gyakorolt. A keleti sivatagi atyák voltak a mintaképei. Miközben azonban a legnagyobb eszményekre törekedett, megőrizte az élet valóságai iránti érzékét is. Kezdte felfogni, hogy a bencés Regula nemcsak kezdőknek és gyenge lelkeknek való, mint korábban hitte, hanem hogy a valódi szerzetesi élet regulás szabályozása a nyugati embernek szól. Egyre jobban megtanulta a bencés Regula értelmezését és a testvéri közösség iránti szeretetet mint aszkézisének mértékét, és az engedelmességet mint annak magvát.

Ünnepe: február 11.
* Anglia, 7. század 2. fele.
† Whitby kolostor, 735 előtt.

Csaknem mindazt, ami Caedmonról ismeretes, akit kolostorának szentjeként tiszteltek, összefoglalja Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.). Egyháztörténetének egyetlen fejezete. Ez arról tudósít, hogy abban az időben, amikor Szent Hilda (614-680), Whitby apátnője meghalt, élt a kolostorban egy testvér, egykori béres, akit Isten azzal az adománnyal ruházott fel, hogy csodálatosan tudott énekelni.

Néhány évvel korábban ez a férfi, név szerint Caedmon, egy ünnep alkalmával, amikor a hárfa körbejárt a vendégek között, elhagyta ura házát, mert tudta, hogy semmi érzéke sincs a költészet és az ének iránt. Kiment a tehénistállóba, és ott elaludt; álmában egy férfit látott maga mellett, aki a nevén szólította és biztatta: ,,Caedmon, énekelj nekem egy dalt!'' Caedmon azt válaszolta, hogy nem tud énekelni. ,,Mégis énekelned kell'' - mondta az idegen, Caedmon pedig megkérdezte, hogy miről énekeljen, mire a másik ezt felelte: ,,Énekelj minden dolog teremtőjéről!'' Caedmon így álmában elénekelte első dalát a teremtő Isten dicséretére.

Ünnepe: február 10.
* Nursia, 480 körül
† Montecassino, 547 körül
Szent Skolasztika
Kérünk Téged, irgalmas Istenünk, Szent Skolasztika szűz érdemeiért tekints jóságosan házad népére, és ahogy imádságára záport hullattál a földre, úgy közbenjárására áraszd el szívünket kegyelmeddel!

Skolasztika a nagy Nursiai Benedeknek, a nyugati szerzetesség atyjának nővére volt. Életét csak Nagy Szent Gergely Benedek- életrajzából ismerjük.

A testvérek Nursiából, a Szabin-hegyvidék egyik városából származtak, jómódú szülők gyermekei voltak. Benedek a tanulmányainak, majd a szerzetesi életnek szentelte magát, és így megtalálta a maga válaszát kora problémáira, Skolasztika pedig teljesen a felebaráti szeretet gyakorlásának élt az öregek és a betegek szolgálatában. Hű és áldozatos társa lett a fivérének. Megértette az eszményekért folytatott küzdelmeit, segítette túljutni csalódásain, és imádságával támogatta munkáját.

Amikor Benedek Montecassinón összegyűjtötte közösségét és megalapította kolostorát, oda is követte, hogy közelében lehessen. Későbbi hagyomány szerint Skolasztika először Subiaco mellett a Roccabotte-kolostorban élt, később Piumarolában, Montecassino közelében. Évente egyszer találkozott a két testvér, hogy lelki társalgást folytassanak. Utolsó találkozásuk egy hirtelen támadt zivatar következtében - Gergely pápa elbeszélése szerint - Skolasztika imádságának eredményeképpen nyúlt meglehetősen hosszúra.

Egy Nápolyban talált, márványba vésett naptár szerint Skolasztikát február 10-én temették el. Rómában a 12. század óta ülik ünnepét ezen a napon.

Nagy Szent Gergely pápa elbeszéléséből magunk elé képzelhetjük, hogyan játszódott le az a bizonyos utolsó találkozás Skolasztika és Benedek között.