Adorans

Ünnape: februrár 17.

Kérünk, Urunk, áraszd lelkünkbe jóságosan a szent rendalapítók vallásos lelkületét, amellyel odaadóan tisztelték a Boldogságos Szűz Máriát, Fiadnak Édesanyját, és közelebb vitték hozzá a te népedet!

Firenze városa, ahol ők heten éltek, az 1208-1220 közötti rövid békés időszak után ismét szüntelen háborúkba bonyolódott Píza, Sziéna és Pistoia ellen, ugyanakkor a császár és a pápa között évszázadok óta húzódó harcokban is részt vett. A város két pártra szakadt: welfekre és ghibellinekre, akik egyik nap többé-kevésbé békességben éltek, a másikon pedig engesztelhetetlen gyűlölettel támadtak egymásra. A hét alapító kereskedő volt, azaz a kereskedők céhébe tartozott. A céhnek saját törvényei és szabályai voltak, élénk kereskedelmi és üzleti kapcsolatot tartott fenn Kelet és Nyugat piacával, s a város konzulaira és sorsára nagy befolyással volt. A kereskedők nemcsak a város növekedő jólétéhez járultak hozzá jelentős mértékben, hanem új gondolatvilágnak, a fellendülő műveltségnek és vallásos gondolatoknak is hordozói voltak.

A ,,hetek'' Franciaországban, Flandriában és számos itáliai városállamban tett gyakori utazásaik alkalmával megfigyelhették egyrészt azokat a károkat, melyeket a vallási elvadulás okozott, másrészt a vallási élet új fölvirágozását is, különösen a laikusok körében, akik testvérületekbe tömörültek. Megéreztek valamit az általános nyugtalanságból, az akkori egyházi állapotok szülte ellenérzésekből, de minden dolog megújulásának várásából is, amelynek fő szószólója Joachim a Fiore (+ 1204) lett.

Egy közelebbről meg nem határozható időben a ,,hetek'' vezekelni kezdtek. Ilyen vezeklő csoportok a 12. század végén elsősorban Itáliában keletkeztek, különösen Firenzében. Mint a világban élő, a világtól azonban bensőleg elszakadt keresztények arra törekedtek, hogy vezeklésben és szegénységben a szegény és megfeszített Krisztus követésének éljenek.

Valószínűleg 1233-ra tehetjük első ,,megtérésüket'', vagyis felvételüket a bűnbánó testvérek (,,fratres de poenitentia'') közé. Ez az év - hála a dominikánus és franciskánus prédikátorok vallásos kezdeményezéseinek - Közép-Itália északi részében az Alleluja vagy másképp A nagy imádság éve lett. Az ,,Alapításlegenda'' szerint ez az év számít a szervita rend alapítási évének, bár a történészek ezt kétségbe vonják. Valószínűleg valamivel később szakítottak családi kötelékeikkel és vonultak vissza a város kapui előtt lévő Cafaggióba, hogy ,,nagyobb szabadságban élhessenek a szemlélődésnek'' és amellett folytathassák az irgalmasság cselekedeteit felebarátaik javára.

Szó szerint és válogatás nélkül akarták követni az evangéliumot, mint Szent Ferenc. Miután rátaláltak a ,,drágagyöngyre'', az Apostolok Cselekedeteinek egyházát vették példaképül, s szegénységben és felebaráti szeretetben akartak élni.

Nemsokára azonban úgy látták, hogy Cafaggióban még túlságosan közel vannak a világhoz, így távolabb eső helyet kerestek. Körülbelül 1241- ben a Monte Senarióra vonultak vissza, mintegy 18 kilométernyire Firenzétől északra, hogy remeteéletet éljenek és tökéletesen nyitottak és készségesek legyenek Isten szolgálatára és indításaira.

Lehetséges, hogy Veronai Szent Péter, aki később a domonkos rend első vértanúja lett, ajánlotta nekik, hogy vegyék föl a Szűz Mária társasága, Szűz Mária szolgái megnevezést (innen a szervita név). Firenzében 1245-től bizonyítható okmányszerűen e név. Szent Ágoston reguláit fogadták el, és fekete rendi ruhát választottak maguknak, amelyről föl lehetett ismerni őket.

A társulást a firenzei püspök, majd 1249-ben Capocci bíboros, Toscana pápai legátusa ismerte el és hagyta jóvá. A szervita rend 1255- ben nyerte el a végleges pápai jóváhagyást.

Miután a ,,hetek'' közössége a pusztában bensőleg és külsőleg megszilárdult, életüket az ünnepélyes szegénységi fogadalomra alapozták. Ez véglegesen meghatározta törekvésüket, hogy a szegénység közösségében éljék az evangéliumi életet.

Közösségi életük középpontjában a ,,lectio divina'' (lelkiolvasmány, elmélkedés), a mise, a zsolozsma és a szegények szolgálata állt.

Közösségi útjuk az evangélium szellemében és a szemlélődő élet (remeteség) klasszikus ,,regulája'' szerint alakult: Isten keresése a világban a vezeklő élettel, elszakadás a világtól az evangéliumi szegénységgel, s a mind nagyobb magány vállalása mindaddig, amíg Isten hegyének ,,kopárságában'' el nem érik az Úrral való egyesülést. Krisztus útját követték akkor is, amikor a ,,pusztaságból'' visszatértek az emberi közösségbe; újból megtelepedtek Firenze kapui előtt.

Krisztus követését egyre erősebben összekötötték Anyjának követésével. Szűz Mária kifejezetten vagy hallgatólagosan mindig jelen volt a ,,hetek'' minden cselekedetében és gondolatában. Máriával való kapcsolatuk az ,,engedelmességből fakadó tettek, igaz szolgálatok és tiszteletmegnyilvánulások egész summájában'' öltött konkrét formát. Minden liturgikus cselekmény, sőt a közösség minden cselekedete Ave Máriával vagy Salve Reginával - a kor vezeklő mozgalmainak nagyon kedvelt imádságával - kezdődött, és a szombat Isten Anyjának napja lett. Olyan mozzanatok ezek, amelyek annak a kornak egyéb rendalapításainál is megfigyelhetők.

Így a ,,hetek'' ájtatossági magatartása, miközben minden tettüket ,,Isten nagyobb tiszteletének'' szentelték és Krisztus ,,egészen különlegesen az Uruk'' volt, egyre erősebben és világosabban máriás jellegű lett. Ezzel beálltak a máriás népi ájtatosság akkoriban már erős sodrába, így gazdagítva azt a lelki életet, amelynek végül is egyetlen középpontja és célja az Úr Jézus Krisztus.

A birtoklástól való tökéletes elszakadásuk az evangélium életerejéről és hatékonyságáról tanúskodott polgártársaiknak, különösen az előkelőknek és a gazdagoknak. Ezzel az Egyház megújulásához is hozzájárultak, hiszen a szó szerinti evangéliumi életet a hierarchia iránt tanúsított tökéletes engedelmességben, azaz az Egyház keretein belül élték meg.

A hét alapító, akik közül három a hagyomány tanúsága szerint a rend általános vezetője volt, egyre inkább visszavonult a hallgatásba. Az új rendi család pedig növekedett és áldásosan munkálkodott.

Amikor a hét rendalapító kultuszát az Egyház jóváhagyta, a rendben az ünnepet a pápai jóváhagyás emléknapjára, február 11-re tették. A rendalapítókat 1888-ban avatták szentté, és a római naptárba is február 11-re jegyezték be ünnepüket. Mikor azonban 1907-ben bevezették erre a napra a Lourdes-i Szűzanya ünnepét, a rendalapítókét február 12-re tették át. 1969 óta február 17-én ünnepeljük őket, mert a hagyomány úgy tudja, hogy az egyik rendalapító, Falconieri Alessio ezen a napon halt meg.

A szervita rend hét alapítója alig kerül szemünk elé mint külön személyiség. ,,Szent csoportként'' éltek, egyéni vonásaik nem ismertek.

Az új rend megerősödéséhez és elterjedéséhez nagyban hozzájárult egy egyházpolitikai mozzanat: 1250-ben Capocci kardinális kibocsátott egy dekrétumot, amely szerint a szerviták elöljárói fölhatalmazást kaptak arra, hogy a kiközösített II. Frigyes császár párthíveit, ha felöltik a rendi ruhát, föloldhatják az őket is sújtó kiközösítés alól. Ezért sok német lovag belépett az új kolostori közösségbe, mivel nem volt más módjuk arra, hogy megtalálják az Egyházzal való kibékülést.