Augusztus 27-én Szent Ágoston édesanyjáról, Mónikáról (332–387) emlékezik meg az Egyház. Az ágostonos remeték a XV. században május 5-én ünnepelték Ágoston megtérését, s az előző napot, május 4-ét választották Szent Mónika emléknapjává. Ünnepét 1969-ben helyezték át Kisasszony havába.
Mónika az afrikai Tagastében született 332-ben, pun keresztény családból. A pogány Patriciushoz adták feleségül; férje és gyermekei lenézték vallásosságát, s gúnyolták miatta. Hallgatag türelemmel viselte nehéz természetű férje hűtlenségeit és dühkitöréseit. Jóságával és szelídségével végül meghódította férjét, aki halálos ágyán megtért és megkeresztelkedett. Anyósát is türelemmel változtatta meg és segítette keresztény hitre. Özvegysége éveit Mónika a tevékeny szeretetnek szentelte; egyetlen napot sem mulasztott el szentmise nélkül.
A legtöbb bánatot három gyermeke közül Ágoston okozta neki, aki diákkorában kicsapongó életet élt és a manicheusok szektájához csatlakozott. Mónika rendíthetetlen türelemmel igyekezett jobb útra téríteni Ágostont, ám minden próbálkozása sikertelennek bizonyult. Fájdalmában elmerülve egy napon álmot látott: egy nagy útjelző oszlop előtt állt, és látta, hogy egy ragyogó ruhába öltözött ifjú közeledik felé; derűs mosollyal kérdezte tőle, miért sír. Mónika azt felelte, hogy siratja fiának elveszett lelkét. Az ifjú erre azt mondta: ne keseregjen, mert a fia ugyanabban az irányban halad, mint ő. Ekkor megpillantotta Ágostont ugyanazon az ösvényen. Mónika elmesélte álmát fiának, aki úgy értelmezte, hogy anyja meg akarja téríteni. „Ez nem történhet meg, mert az angyal nem azt mondta, hogy én leszek ott, ahol te vagy, hanem hogy te fogsz ugyanoda érkezni, ahova én!”

Szent Erzsébetet a világ a legnagyobb gyógyító női szentként tiszteli, Szűz Mária után. Rózsa-csodáját ki ne ismerné a világon? Még kislány, amikor Árpád-házi II. András király (Szent Endre) gyermekeként a szegényeknek ételt visz a királyi asztaltól titokban.

Útközben megkérdezi édesapja:
- Hová mégy, mit csinálsz, mit viszel a kötényedbe rejtve?

Erzsébet igen meglepődik, és kéri Istent, segítsen, hiszen az édesapja előtt most mit cselekedjen?

Ahogy a kötényét feltárja, bizony az ételek helyett rózsacsokor villan ki a köténye rejtekéből. Ez az első nagy csoda, ami vele megesett, de a történetnek ezzel még nem volt vége; ahogy a szegény gyerekekhez érkezett, bizony a rózsacsokor visszaváltozott étellé, kenyérré. Jézus Urunk segítette ebben is Erzsébetet.
Ha művészek ábrázolják, szinte kivétel nélkül ezt a jelenetet örökítik meg. Gyönyörű remekművek készültek kézrátétes, mennyei gyógyításairól, gyermekeivel való meneküléséről télvíz idején, és a beteg koldussal történő csodájáról is.

Német honba, ahová férjhez ment, bizony az anyósa nem nagyon szerette. Még gyermek, amikor soha nem látott hatalmas hozománnyal (több szekér arany és ezüst tárgyakkal, ékszerekkel) megérkezik leendő hitvese királyi házába. Majdani férjével egymást nagyon megszeretik.

Miután gyermekkori csodatevéseit követően királyi feleségként otthon várja férjét, leprás koldus érkezik a palotába. Erzsébet azonnal lesiet segítségükre, amit anyósa igen rossz szemmel néz.

A nagybeteget, aki olyan sovány, hogy jártányi ereje is alig van, Erzsébet a karjaiban viszi fel hálószobájába és a saját ágyába fekteti. Tudva ezt az anyósa, alig várja, hogy fia hazaérkezzen és beárulhassa.
Erzsébet mit vétkezett! Egy férfit vitt a hálószobájába,- mondja.- és fiával felsiet ennek látására. Az ajtó kinyílik, a szemük az ágyon fekvőre szegeződik, a férj megenyhül, az anyós saját gonoszságán elszörnyülködik, mert bizony az ágyban egy Jézus arcú, gyógyult leprás embert látnak.

Február 2-án arra emlékezünk, hogy Szűz Mária, negyven nappal Jézus születése után, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban.

A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása. A szokásnak megfelelően a szülők áldozatként két gerlicét vagy galambfiókát ajánlottak fel, és az Úrnak szentelték az elsőszülött fiút.

Az Úr Jézus bemutatását – Praesentatio Domini – Jeruzsálemben már a IV. században megünnepelték: Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi körmenetet tartottak. Minthogy karácsonyt január 6-án ülték, a negyvenedik nap február 14-ére esett. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni – szerepel a Katolikus Lexikonban.

[Kun Fruzsina: Gyertyaszentelő Boldogasszony] Róma a VII. században fogadta el e liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló hypapante (találkozás) néven – ekkor találkozott először Jézus az emberiséggel, az emberekkel, akikért megtestesült. Az agg Simeon felé fordult, aki nagy örömmel ismerte fel a Gyermekben az Üdvösség hozóját: karjába vette, és áldotta Istent, hogy megérhette ezt a boldog napot. „Most Uram elbocsáthatod szolgádat, mivel meglátta szemem az üdvösséget.”
A X. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását emelik ki, és erről nevezik el az ünnepet – Purificatio. A keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, Urunk bemutatásaként tartjuk számon. A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának napja (purificatio Beatae Mariae Virginis) néven szerepel. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorozta, a XX. század elejétől tanácsolt ünnep.