Szentek élete |
Ünnepe: március 2. A három nagy misztikus, Eckhart[4], Tauler[5] és Suso olyan csillagok, akik a katedrálisok, a keresztes hadjáratok és a skolasztika virágkora után a lelki irodalom, az Egyház és a domonkos rend történetében egyaránt világítanak. A pápák 1307-ben Avignonba tették át székhelyüket. A német népet két évtizeden át ( 1326-1348) interdiktum sújtotta. A politikai zűrzavar és a halált hozó járványok, mint az 1327-1338 közti és az 1348/49. évi pestis megszüntették minden földi biztonság érzését. ,,Elaggott világ'' volt ez, amint Suso írta. Suso a Bodeni-tó vidékén született. Tizenhárom évesen lépett a domonkosok szigeten fekvő kolostorába. Öt év múlva egy belső kegyelmi élmény jelentette ,,megtérését''. Nem sokkal ezután ,,lelkében elragadtatott'', s eközben eljutott a hittitkok mélységes megértésére. Szigorú önsanyargatásban élt, és teljesen átadta magát ,,az örök Bölcsesség szolgálatára''. 1322-ig tartó konstanzi, strassburgi és kölni tanulmányai maradandó benyomást hagytak a tudásszomjas és tehetséges tanulóban. Eckhart mestert hallgatta. 1326-tól - már pappá szentelten - a konstanzi konventben tanított. Az igazság kis könyvében megvédelmezte Eckhartot, a ,,szent mestert'', és szembefordult szabados gondolkodású testvéreivel. Emiatt igazságtalan vádak érték és megfosztották a tanárságtól. |
|||
Ünnepe: február 27. Anglia Kína elleni szerencsétlen ópiumháborúja 1842-ben a nankingi szerződéssel fejeződött be, amely Kínát arra kényszerítette, hogy öt kikötőjét nyissa meg az angol kereskedelem számára. Ugyanezeket az előjogokat megszerezte több európai hatalom is. Franciaország már az 1844. évi vhampoai szerződésben rögzítette a vallásgyakorlás szabadságát az öt kikötőre vonatkozóan. A kínai tárgyalófelek viszonylag könnyen és gyorsan engedtek a franciák kívánságának, nem annyira az általuk nem ismert keresztény vallás iránti tiszteletből, inkább azért, mert azt hitték, hogy Franciaországban szövetségest találnak Anglia ellen. Amikor ebbeli reményeik szétfoszlottak, a vallásszabadságot sem vették túlságosan komolyan. Ezek az események megingatták a Középső Birodalom belső biztonságát, s a folyamatot az ún. Tajping-lázadás csak elmélyítette. A lázadás (1850-64) Kantonból indult ki és Nanking elfoglalásával (1853) érte el tetőpontját. Kirobbantói vallási rajongók voltak, akik keresztény elemeket építettek be a konfuciánus világnézetbe, ezért a keresztényeket azzal gyanúsították - ezúttal az ország déli részén -, hogy együttműködnek a forradalmárokkal. Ebbe a zűrzavarba került bele a fiatal francia hithirdető, amikor 1852-ben partra szállt Hongkongban. Auguste Chapdelaine (1814-1856) egy La Rochelle közelében lakó, mélységesen vallásos családból származott. Szívósságát és megtörhetetlenségét családi örökségként, közelebbről az apjától kapta, aki a forradalom utáni nehéz években az Egyházhoz hű katolikusok és a gyakran rejtekhelyről rejtekhelyre igyekvő papok támasza volt. Ezek az események, amelyek születésekor még eleven emlékekként éltek családjában, a kis Ágostonra minden bizonnyal mély hatást gyakoroltak; már korán felébredt ugyanis benne a vágy, hogy pap legyen. Ám kemény mezei munka közben kellett várakoznia a huszadik évéig, amíg megkezdhette a tanulmányait. |
|||
Ünnepe: február 27. Leander olyan családból származott, amely négy szentet ajándékozott az Egyháznak: öccsét, Izidort (lásd: A szentek élete, 146. o.), aki utóda lett Sevilla püspöki székében, bátyját, Fulgentiust, aki Astigi püspöke volt és nővérét, Florentinát, aki egy női kolostor élén vált szentté. |
|||
Ünnepe: február 27. A Metztől délre fekvő Gorze híres kolostorreformjának kezdetei elválaszthatatlanul összekapcsolódnak vandičres-i János nevével. Nem sokkal 900 előtt született egy nemes vagy szabad paraszt fiaként a Mosel mellett Vandičres-ben, nem messze Pont-ŕ-Moussontól. Apja taníttatta a tehetséges ifjút. Metz és Saint Mihiel iskoláinál azonban nem jutott tovább; apja korai halála visszaszólította a családi gazdaságba. A metzi papokkal és a Szent Péter-kolostor bencés nővéreivel való kapcsolata felébresztette benne a szerzetesi hivatást. Néhány éven át Argonne vidékén élte a legkeményebb remeteéletet. Római útja és Montecassino megismerése sem tudta eltéríteni a remeteség eszményétől. 933-ban Metz püspöke felhívta János figyelmét a düledező Gorzera. Itt megtalálta társaival a keresett magányosságot, keménységet. A bencés regula útmutatása szerint heten tettek fogadalmat; Einold lett az apátjuk. Buzgón igyekeztek elsajátítani az istenszolgálat és az engedelmesség szabályát. Később innen indult el a megújulás, majd átterjedt a többi lotharingiai szerzetesközösségre, sőt rajtuk túl is. A fiatal szerzetesközösség buzgósága túlment a regula követelményein. Az imádság kötelezettsége, a vezeklésük szigorúsága messze felülmúlta Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) mértékét. János járt elöl jó példájával. Imádságos szelleme és aszkézisének keménysége mindenkit magával ragadott, s kitűnt az atyák írásainak tanulmányozásában is. A gondnok (cellárius) tisztével együtt rábízták a roskatag kolostor gazdasági fellendítésének gondját is. János sikeres tevékenysége nem maradt elrejtve. Nagy Ottó császár 953-ban Abderrahman córdobai kalifa udvarába küldte. Három évig tartó megbízatását bátran teljesítette. Einold halála után, 959-ben vagy 960-ban apáttá választották. 976. március 7-én halt meg. |
|||
Ünnepe: február 24.
Istenünk, ki Szent Mátyást arra választottad, hogy tagja legyen az apostolok kollégiumának, kérünk, közbenjárására add meg, hogy akiket atyai szeretetedben gyermekeiddé fogadtál, azok egykor választottaid sorában is ott lehessenek! Ha a tizenkét tanítványról beszélünk, akik nyilvános működésének éveiben a legközelebb álltak Jézushoz, nem lehet szó nélkül elmenni az áruló Júdás mellett, kinek személye a keresztény gondolkodás és teológia számára minden időben nehezen föloldható botrány volt. Bár egyfajta üdvösségtörténeti beállítottságú teológia szerint Júdás nem tett semmi mást, csak amit az isteni megváltó szándék megengedett, a keresztény hagyomány gonosz és kétségbeesett véget tulajdonított neki. Máté evangéliuma szerint (27,5) fölakasztotta magát. Az Apostolok Cselekedetei szerint Péter ezt mondta: ,,amikor lezuhant, kettérepedt, és kifordultak a belei'' (1,18). Dante a Caesar-gyilkos Brutusszal és Cassiusszal együtt a pokol legmélyére helyezte, az ördög három szájának egyikébe (Pokol 34,55 sk.). Jézus árulójának lehetséges indítékai felől a hittudósok és a történészek különféle elméleteket állítottak föl. Csalódott talán Júdás a Jézushoz fűzött messiási reményeiben? Vagy talán amiről a negyedik evangélium szerzője beszél, egyszerű pénzvágy vitte rá a borzalmas tettre? (Jn 12,6; vö. Mt 26,14) A források semmiféle felvilágosítással nem szolgálnak efelől. Éppen ezért Júdás egyszerű elítélése, amely az áruló őstípusává teszi őt, s az árulás bűnének minden súlyát egyedül rá helyezi, éppen olyan tévesnek látszik, mint az a kísérlet, amely hibáját túlzott dramatizálással érthetővé és menthetővé akarja tenni. |
|||
Ünnepe: február 24. Éppúgy, mint Szent Marián és Jakab (lásd: 246. o.), ők is a karthágói papsághoz tartoztak. Diákonusként tevékenykedtek Karthágó szűkebb körzetében, s elnyerték az ottani keresztények szeretetét és bizalmát. Legszebb és tiszteletre legméltóbb feladataik közé tartozott az oltárszolgálat. Szent Ciprián (lásd: A szentek élete, 524. o.) püspök különösképpen a diákonusaira bízta a Szent Vér kiszolgáltatását a hívők számára. Ezek a klerikusok közreműködtek a kereszteléskor, és feladatuk volt, hogy gondoskodjanak a közösség szeretetének helyes fegyelméről és rendjéről. Ciprián megengedte, hogy klerikusai teljesen önállóan működjenek, de ügyelt arra, hogy mintaszerű életet éljenek. Amikor Cipriánt 258 őszén vértanúhalála elragadta a közösségétől, Montanus, Lucius és a legtöbb diákonus még nagyobb buzgalommal teljesítette feladatát. Ez nem tarthatott sokáig, mert ők is áldozatul estek Valerianus (253-269) császár ediktumának, amely elrendelte minden klerikus kivégzését. Sok keresztény elfogására szolgáltatott alkalmat a karthágói felkelés, amely Galerius Maximus prokonzul ellen irányult. Általános volt az elkeseredés ennek a zsarnoknak a kemény uralma ellen, de a prokonzul a keresztények üldözéséhez fogott. Ez oda vezetett, hogy őrizetbe vették Montanus, Lucius, Julianus, Victoricus és Flavianus diákonusokat néhány világival együtt, akik éppen velük voltak a házukban. A börtönben összetalálkoztak a letartóztatottak Victor pappal és egy Quartillosa nevű nővel. |
|||
Ünnepe: február 23.
Mindenek Teremtője, Istenünk, aki Szent Polikárp püspököt vértanúid sorába emelted, közbenjárására engedd, hogy mi is igyunk Krisztus kelyhéből, és így boldog örök életre támadhassunk föl! Polikárpnak, a szmirnai püspöknek erőteljes, ugyanakkor szeretetreméltó egyénisége megérezteti velünk, hogy micsoda szellemi ösztönzések indulnak ki egy, az életet a maga realitásaiban maradéktalanul megélő személyiségből. Antiochiai Szent Ignác írta búcsúlevelében Polikárpnak: ,,Boldognak tartom magam, hogy láthattam tiszta arcodat; bárcsak tovább örvendhetnék neki Istenben.'' Dicséri Polikárpot azért, mert lelkülete Istenben vert erős gyökeret, és biztosítja, hogy korának úgy kell ő, mint viharvert hajósnak a kikötő. E szavak igen találóak. Polikárp a maga egyenességével közvetlen hatást gyakorolt korának embereire. Nemcsak tanításával, hanem még inkább tevékenységével, életével és halálával az Egyház igazi pásztorának bizonyult. Polikárp ifjú korában hallgatója és tanítványa volt János apostolnak és nyilván más apostoloknak is; tanításukat szóban és írásban hamisítatlanul továbbadta. Sőt egy korai hagyomány szerint Polikárpot ,,az apostolok'' tették Szmirna püspökévé. Ireneus, aki Polikárpot még személyesen ismerte, biztosan állítja, hogy ennek az igazán apostoli püspöknek az igehirdetése teljesen egybehangzott azzal, amit ő Jézus szemtanúitól és tanítványaitól hallott. Ezek szerint Polikárp egyik jelentős megalapozója volt az őskeresztény hagyománynak. ,,Tanításával egyetértenek az összes asiai (kisázsiai) egyházak.'' |
|||
Ünnepe: február 22. Margitba jámbor anyja beléplántálta az imádság iránti nagy szeretetet, de amikor hétéves lett, ez a fejlődés hirtelen megtört. Édesanyja meghalt, s két év múlva apja elvett egy másik nőt, aki azonban nem lett a gyermek második anyja. Ahogy fejlődött Margit, egyre jobban kibontakozott a szépsége, de annál nagyobbakká váltak a feszültségei; a biztonság, az elismerés és a szeretet utáni éhsége nem csillapodott. Megnyílt hát annak a szeretetnek, amelyet más helyen talált: tizenhét évesen elhagyta a szülői házat, és egy montepulcianói nemes kedvese lett. A szegény parasztlány drága ruhákba öltözött, haját aranyláncokkal díszítette, lovon vagy díszhintón járt. Látványosan büszkélkedett kedvese gazdagságával. A pompázatos feltűnősködés mellett azonban megmutatkozott már valami más is, amit lelkivezetője feljegyzéseiből ismerünk. ,,Emlékezz vissza - mondta neki később Krisztus -, hogy én magam is a tanítód és vezetőd voltam, s valódi részvétet csepegtettem beléd a szegények és szomorkodók iránt, amikor még a világ tetszését kerested, s a sötétség, vétek és bűn életét élted.'' Kilenc év telt el. A fiatal lányból érett nő lett, amikor, 1273-ban megtörtént a fordulat. Az év kezdetén a férfi egy reggel elhagyta a házat, csupán a kutyája kísérte. Két nap múlva a kutya ura nélkül jött vissza. Nyugtalan vonításával Margitot Petrignano erdőségébe vezette, ahol rátalált kedvese szúrásokkal átvert holttestére. Hogy mi játszódott le ebben a pillanatban Margitban, arról nem szól a krónika, de csakhamar megmutatkozott, hogy nemcsak egy világ dőlt össze számára, de új életre is felszabadult. Vissza akart térni apjához. Gyászöltözetben, a bánattól megtörve kopogtatott a szülői ház ajtaján, mostohaanyja hatására azonban apja ajtót mutatott neki és gyermekének. |
|||
Ünnepe: február 21.
Kérünk, mindenható Istenünk, engedd, hogy Damjáni Szent Péter püspököd tanítását és példáját követve semmit se tartsunk előbbrevalónak Krisztusnál, és mindenkor Egyházad szolgálatára törekedve az örök világosság örömeibe eljuthassunk! Damjáni Péter sokgyermekes család utolsó gyermekeként született Ravennában. Szülei szegény napszámosok voltak, állandóan a nyomor ellen küzdöttek, s korán meg is haltak. A rendkívüli tehetségű Péter iskolai tanulmányait egyik bátyja segítette. Több városban tanult, többek között Faenzában és Pármában, ahol elsajátította a középkor ,,szabad művészeteit'', köztük az írásbeli és szóbeli kifejezés tudományát. Kevesen váltak ezzel a vitatkozás olyan mesterévé, mint ő. Nem messze attól a vidéktől, ahol ifjúságát töltötte, volt Fonte Avellana remetesége, ahol elevenen élt egy rendkívüli szent szelleme és emléke: Szent Romuáldé, aki a 10. században számos kolostorban fölszította a régi tüzet, kolostorokat és remeteségeket alapított, s lankadatlanul tanította, hogy nemcsak a kifogástalan erkölcsű élet, hanem az életszentség is lehetséges cél az ember számára. Damjáni Péter mintegy 28 éves korában belépett Fonte Avellanába. Első írásműve Szent Romuáld életrajza volt. Maga is ebből merítette életének programját: a Romuáld által végbevitt tetteket utánozta, őt tekintette példának. A remeték elöljárójukká választották, és több kolostor apátja arra kérte, hogy írásban vagy szóban adjon tanácsot és szilárd tanítást. Megszervezte Fonte Avellanát, szabályzatot fogalmazott. Akkoriban kezdett lelki könyveket is írni, miközben azokról se feledkezett meg, akik a kolostoron kívül éltek. |
|||
Ünnepe: február 20. Bénilde testvér élete különösen nyilvánvaló példája az egyszerű, mindennapi kis kötelességek hűséges teljesítése által elért szentségnek. Világi neve Pierre Romançon volt. Egy Thuret nevű kis faluban született 1805. június 14-én. Földműves szülei szerény jólétben éltek. Falun töltött egyszerű és jámbor gyermekkoráról csaknem semmit sem tudunk. 1817-ben járult elsőáldozáshoz. Gyenge szervezete miatt nemigen lehetett alkalmas a mezei munkára. A De la Salle Szent János (lásd: A szentek élete, 154. o.) által alapított Keresztény Iskolatestvérek éppen abban az időben nyitottak Auvergne-ben több iskolát, és új munkatársakat kerestek. Az ifjú Pierre meghallotta, és megvilágosodott számára, hogy ez a hivatása. Tizennégy éves volt akkor. Miután tizenhat hónapot tanulással töltött a testvérek riomi iskolájában, 1820. február 10-én Clermont-ban belépett a noviciátusba. Úgy tűnik, gyenge testalkata miatt először visszautasították. A noviciátus akkoriban Clermont kapui előtt, Bien-Assis várában volt, ahol egykor Pascal is lakott. Bénilde testvér a Szentháromság ünnepén öltözött be. Jámbor és tanulékony novícius volt. Édesanyjának 1821-ben bekövetkezett halála fájdalmas csapást jelentett számára; apja ezután hiábavaló kísérletet tett, hogy hazavigye. 1821. december 20-án kezdte első szolgálatát Aurillac iskolájában. Szeptember 12-én visszatért Clermont-ba, hogy letegye első, három évre szóló fogadalmát. |
|||