Ünnepe: április 7.
* Reims, 1651. április 30.
† Saint-Yon (Rouen), 1719. április 7.

Istenünk, aki De la Salle Szent Jánost arra választottad, hogy a keresztény ifjúságot nevelje, kérünk, támassz Egyházadban olyan tanítókat, akik teljes szívvel annak szentelik magukat, hogy az ifjúságot az emberség és a kereszténység törvényeire tanítsák.

De la Salle János XIV. Lajos, a ,,Napkirály'' idejében élt, amikor az abszolutizmus a delelőjén volt Franciaországban. A kora társadalmának rendjei között tátongó szakadék arra késztette a szentet, hogy a jogtalanok és kiszolgáltatottak lelki és gyakorlati megsegítésén fáradozzon.

János 1651. április 30-án Reimsben született, gazdag nemesi család tagjaként. Ő volt a legidősebb, s volt még kilenc testvére. Szüleitől alapos keresztény nevelést kapott, Reimsben tanult.

Úgy látszik, már korán a papi pályát választotta. Tizenegy éves korában fölvette a tonzúrát, és 1667-ben a székesegyházi káptalan kanonokja lett. Szülővárosában kezdte hittudományi tanulmányait, és 1670 októberétől a párizsi Saint-Sulpice szemináriumban folytatta. Szülei fiatalon meghaltak. Kénytelen volt tanulmányait megszakítani, s 1672 tavaszán visszatért Reimsbe. Bár a szülői vagyon kezelése sok gondot okozott neki, folytatni tudta a tanulást. 1678. április 9-én pappá szentelték, 1680-ban pedig teológiai doktorátust szerzett.

Ünnepe: április 7.
* Köln, 1150-1160 között.
† Hoven, 1241 vagy 1252. április 7.

A középkori Németország legjelentősebb városából, a ,,szent'' Kölnből származik. Családja a polgársághoz tartozott, de elszegényedett. Tizenkét éves korában a steinfeldi premontreiekhez került, ahonnan Boldog Frigyes apát híres frízföldi (mariengaardei) iskolájába küldték. Papként tért vissza Steinfeldbe, és rábízták a rendi templom irányítását; ehhez hozzátartozott az éjszakai őrködés szolgálata is. Amint a premontreieknél szokásos volt, gyakran látott el lelkipásztori teendőket a kolostoron kívül. Lelkivezetőként különösen nagyra becsülték az apácakolostorokban; a Zülpich melletti Hovenben levő ciszterci nővérek kolostorában tartózkodása alkalmával halt meg.

A szent sok tekintetben igazi Rajna-vidéki ember volt: élénk szellemű, vidám lelkületű, tréfától sem idegenkedő, az emberekkel szívélyes és együttérző. Nemcsak kézművesként volt ügyes, hanem művészi adottságokkal is rendelkezett: egyházi énekszövegeket és dallamokat költött. Olyannyira tisztelte az Úr Krisztust, a Szűzanyát, Szent Orsolyát és vértanú társnőit, hogy rendtestvére és életrajzírója ezt sok csoda felsorolásával akarja kiemelni. Az a hír járta, hogy már tanulóként egy kölni Mária-templomban a gyermek Jézussal játszott. Híressé vált az a jelenet, mikor Mária-szobornak odakínálta almáját, az pedig megelevenedett, odanyúlt érte és magához vette. Még ma is mutatják a kölni Sankt Maria am Kapitol templomban a szobrot, amelyhez ez a legenda fűződik. A kolostorban Krisztus követésére és a Boldogságos Szűz szolgálatára törekedett. Úgy tűnt, minden világi érdeklődését teljesen legyőzte a földöntúli világ.

Ünnepe: április 6.
* Sankt Gallen kanton, 840 körül.
† Sankt Gallen, 912. április 6.
Boldog Notker
Beszédhibája és foghíja miatt ő maga Balbulus, azaz Hebegő Notkernek nevezte magát. Ám a kortársaitól ,,a Szentlélek edénye'', az utókortól ,,a költő'' nevet kapta.

Notker élete a politikai és kulturális hanyatlás idejére esik. Nagy Károly hatalmas műve: a keresztény Nyugat népeinek egyesítése a római hagyomány, a keresztény hit és a frank állam jegyében, epigonszerű utódai alatt széttöredezett. A verduni szerződés (843) megpecsételte az egység széthullását, és olyan történelmi folyamat kezdetét jelzi, amelynek jelentőségét a kortársak nem láthatták előre. Ez a szerződés nem hozott sem nyugalmat, sem békét, hanem sokkal inkább állandó új viszálykodásokat, örökségfelosztó terveket és háborúkat. A külső ellenségek: normannok és szaracénok tartós fenyegetése jelentősen meggyengítette a karoling utódállamokat, olykor azonban felkeltette a keresztény összetartozás érzését is. A III. (Vastag) Károly (+888) alatt újból elért birodalmi egység csak mellékes epizód maradt; a 9. század baljós jelekkel végződött.

A politikai hanyatlásnak megfelelt a szellemi-kulturális süllyedés. Az a nagyszabású fáradozás a művelődés érdekében, amelyet ,,karoling reneszánsz'' néven szoktak jelölni, a 9. század harmadik negyedében a nyugati frankok birodalmában még egyszer a tetőpontjára jutott, majd hamarosan kihunyt. Sok iskola elsorvadt, kéziratok hevertek feldolgozatlanul, krónikák szakadtak félbe.

Ünnepe: április 5.
* Valencia, 1350 körül
† Vannes (Bretagne), 1419. április 5.
Ferreri Szent Vincze portréja
Istenünk, aki Szent Vince áldozópapot az evangélium buzgó hirdetőjévé tetted, kérünk, add, hogy Fiad, akiről szented azt hirdette, hogy Bíróként jön el újra, a boldogok közé juttasson minket a mennyben!
Vince 1350 táján született Valenciában. 1367-ben belépett a domonkos rendbe. Leridában és Barcelonában tanult, aztán Valenciában tanított. A káptalan prépostja, Luna Péter megismerte és nagyra értékelte, később pappá is szentelte. Vincét nagyra becsülték tudománya, a betegek iránti részvéte, okos tanácsai és példás életmódja miatt. Irodalmi tevékenységet is kifejtett: prédikációkat, néhány értekezést meg egy lelkiéletről szóló tanulmányt tulajdonítanak neki. Amikor Luna Péter 1390-ben az avignoni pápa legátusaként járt Valenciában, sikerült a római pápa ellenében VII. Kelemen pápa hívének megnyernie Vincét, ki közben már megbecsült szónok lett. A legátus kíséretében Vince közelebbről megismerhette számos vidék lelkiállapotát és erkölcsi viszonyait. Lelke mélyéig átérezte, hogy mekkora szükség van az Egyház egységére és az erkölcsök javulására. Amikor Luna Péter XIII. Benedek néven avignoni pápa lett, udvarába hívta és rábízta a kúria gyóntatását. Vince vállalta a munkát, de a fölkínált egyházi méltóságokat visszautasította.

1399-ben úgy érezte Vince, hogy egy súlyos betegségéből csodálatosan gyógyult föl. Annak jelét látta ebben, hogy ezután kizárólag az igehirdetésnek kell élnie. 1399. november 22-én elhagyta Avignont. Első prédikációs útja Marseilles-en keresztül, a Riviera mentén Lombardiába vezetett, azután 1403-ban Savoyába, Genfbe, Lausanne-ba, Fribourgba és Lyonba. 1408-ban Montpellier-ben, 1409-ben Barcelonában prédikált.

Ünnepe: április 5.
* Kaufbeuren, 1682. október 20.
† Kaufbeuren, 1744. április 5.

Kaufbeuren protestáns polgármesterének köszönhette Anna Höss, hogy felvették a ferences nővérek ottani konventjébe. Származása szerint szegény volt ahhoz, hogy előteremthesse a szerzetben megkívánt hozományt, ezért két éven át hiába kérte felvételét. Ekkor a polgármester - a reformáció óta érvényes határozatok ellenére - földbirtokot bocsátott a nővérek rendelkezésére, és ellenszolgáltatásul azt kívánta, hogy a katolikusok és protestánsok körében egyaránt ,,angyalként'' szeretett Annát vegyék fel a kolostorba.

A húszéves Anna másfajta hozományt vitt magával a nővérek közösségébe. Apjától megtanulta a szövés mesterségét, anyjától, egy füsseni borbély lányától a gyógyítás művészetét. Ezenkívül mély jámborság jellemezte, s ez a megfeszített Krisztus és testvérei, a szegények iránti áldozatos szeretetben jutott kifejezésre. Ezt a ,,hozományát'' Isten egyre gyarapította. Későbbi, engedelmességből leírt emlékezései szerint életének harmadik évétől kezdve misztikus élményekben részesült.

A tizennégy éves Annának megjelent az őrangyala. Egyik kezében piros keresztet tartott, a másikban Assisi szentjének ruházatát. Így szólt hozzá:

Ünnepe: április 4.
* Sevilla közelében, 556 körül
† Hispala, 636. április 4.
Szevillai Szent Izidor
Kérünk, Urunk, hallgass meg minket, amikor Szent Izidor püspökről megemlékezve könyörgünk Hozzád, és közbenjárására segítsd meg Egyházadat, hiszen azért adtad őt nekünk, hogy megismerésedre tanítson minket!

Izidor olyan korban élt, amikor a világ újrarendeződött. A római birodalom összeomlása után fölvirradt a germán népek napja. Az Egyház keretein belül fokozta a nyugtalanságot a katolikusok és az ariánusok heves harca.

Izidor apja Athanagild gót király tekintélyes tisztje és magas beosztású tisztviselője volt. Szüleinek korai halála után Izidor nevelését bátyja, Leander vette kézbe, aki apátként egy kolostort vezetett. Keze alatt Izidor kora ifjúságától megismerte a szerzetesi jámborságot és a tudományt. Testvérének szerető, de ugyanakkor szigorú nevelése alatt átfogó képzettségre tett szert. Fiatalon magára öltötte a szerzetesruhát, és fölvették a kolostori közösségbe. Átélte a politikai harcokat, amelyek az egyházat sem kímélték. Csodálattal tekintett föl Leanderre, akinek ebben a küzdelemben kimagasló szerep jutott. Amikor harmincéves korában bátyja utódaként átvette az apáti hivatalt, e szavakkal körvonalazta föladatát: ,,Az apát életével legyen az engedelmesség tökéletes példaképe szerzetesei előtt, abban a meggyőződésben, hogy nem szabad olyan rendelkezést hoznia, amelyet előbb maga meg nem valósított. Mindenkit egyénileg kell lelkesítenie, s vérmérséklete és a követelmények szerint intenie.''

Ünnepe: április 4.
* San Fratello, 1526.
† Palermo, 1589. április 4..

Benedek élete huszonegy éves korától kezdve a kész, fáradhatatlan, mindig Istennél és Istenben élő szent benyomását kelti. (Előző éveiről nagyon keveset tudunk.) A magányosság és visszavonultság embere volt. Külső élete három szicíliai színhelyen játszódott le: huszonegy éves koráig a pásztor magányosságában, tizenöt éven át egy hegyvidéki erdőség remeteségében, majd huszonhét éven át a Palermo melletti Santa Maria di Gesů kolostorában.

Szülei feketék voltak, s Etiópiából kerültek rabszolgaként a szicíliai királyságba, és a Messina melletti San Fratellóban egy nagyon gazdag és úgy tűnik, jószívű úr, Vincenzo Menasseri szolgálatában álltak. Nem lehet biztosan tudni, hogy a szülők keresztény családban születtek-e, vagy csak később tértek a katolikus hitre. Szorgalmasak, békés természetűek, és nagy szegénységük ellenére önzetlenek, segítőkészek, jóságosak és jámborak voltak. Menasseri ezért visszaadta szabadságukat.

Első fiúkat, Benedeket, aki természeténél fogva vonakodott a lármától és a hangos sürgés-forgástól, de nagyon tehetséges és gyors felfogóképességű volt, jóravaló, szorgalmas, kemény munkához és fáradsághoz szokott emberré nevelték. Ifjúságát szüleihez hasonlóan Menasseri úr szolgálatában töltötte; elsősorban a juhokat és a teheneket őrizte. Olyan foglalatosság volt ez, amely tovább erősítette magányosságra való hajlamát. Szorgos munkájával húszéves korára két ökröt szerzett. Sokat jelentett ez számára: hűséges szolgálatának megérdemelt gyümölcsét és jó alapot a jövőhöz. Gondolatai, tervei és vágyai végül mégis egészen más irányba vonzották.

Ünnepe: április 3.
† Tesszalonika, 304. Agapé és Khionia április 1., Eiréné április 5.

Agapé, Khionia és Eiréné testvérek voltak. Hazájuk Makedónia, közelebbről egykori szép fővárosa, Tesszalonika (Szaloniki). A tájat pompás fekvése, nagyszerű épületei és kertjei miatt ,,földi paradicsom''-nak nevezték. Úgy tűnik, már a három nővér neve is visszatükröz valamit az élet ilyen áldott, napfényes vidékének derűs szárnyalásából. Agapé azt jelenti: ,,szeretet'', Khionia: a ,,hófehér'', Eiréné pedig ,,békét'' jelent. Az ilyen nevek önkéntelenül is a boldog szülői ház képzetét keltik, amelyben ügyeltek arra, hogy a gyermekeknek megadjanak minden szeretetet és jóságot életútjukra. S e nevek hordozói mégis Krisztus vértanúi lettek. Amikor egy napon elfogta őket a kísértés, hogy megtagadják hitüket, nem haboztak, hogy Krisztus szeretetéért elhagyjanak mindent, amit a világ nyújthatott nekik ilyen paradicsomi hazában és gondos szülők oltalma alatt.

Tesszalonika ismeretes számunkra Szent Pál leveleiből. A 4. század elején, amikor már régóta püspöki város volt, az ottani keresztény közösségek viszonyai még teljesen olyanok lehettek, mint keletkezésük idején; a hívők egy-egy közössége bizonyára még mindig főként szegény emberekből és csak néhány tehetős asszonyból állott. Agapé, Khionia és Eiréné is vélhetően családjuk közreműködése nélkül találta meg az utat a keresztény közösséghez. Több keresztény írást szereztek, mindenekelőtt bizonyára a Szentírás könyveit, és szorgalmasan imádkoztak, olvastak belőlük. Békés életük azonban nem sokáig tartott.

Ünnepe: április 3.
* Wych, 1197/98
† Dover, 1253. április 3.

Általánosan ismert neve születési helyéről (a Worcestershire grófságban levő mai Droitwichról) Richard Wych.

Szülei korán meghaltak, s Richárdot, bátyját és nővérét gyámok gondozták, akik azonban kötelességeiket annyira elhanyagolták, hogy alig maradt meg valami a családi örökségből, amikor az idősebb fiú nagykorú lett. Richárd, aki már korán érezte papi hivatását, abbahagyta a tanulmányait, hogy segítsen a család vagyonának visszaszerzésében. Az eke mögött járt és szolgai munkát végzett. Ez annyira megindította a bátyját, hogy Richárdra ruházta a családi örökség birtoklását. Ám amikor minden rendbe jött, Richárd visszaadta testvérének örökrészét, elhárította egy kedvező házasság lehetőségét és visszatért Oxfordba, hogy tovább tanuljon.

Itt megismerkedett Rich Szent Ödönnel (1180 körül-1240), aki rövidesen Canterbury érseke és Richárd különleges támogatója és barátja lett. Richárd Párizsban folytatta tanulmányait, majd visszatért Oxfordba, hogy megszerezze a magister artium fokozatot. Ezt követően Bolognában hét éven át kánoni jogot tanult.

Visszatérése után, 1235-ben kinevezték az oxfordi egyetem hivatalának vezetőjévé, majd kevéssel ezután Rich érsek kancellárjává. 1240-ben elkísérte az érseket római útjára, és mellette maradt akkor is, amikor Pontigny ciszterci kolostorában elhunyt.

Richárd ezután két éven át az orléans-i domonkos kolostorban folytatott tanulmányokat. Nagy vonzódást érzett a domonkosok iránt. Bizonyára itt ismerte meg Ralph Bochingot, aki gyóntatóatyja és elválaszthatatlan társa lett, s aki később megírta az életrajzát.

Richárdot 1243-ban Orléans-ban pappá szentelték, majd visszatért Angliába, s egy ideig a deali templomban tevékenykedett, amelyet vélhetően még Ödön érsektől kapott javadalomképpen. Csakhamar felkérte Canterbury új érseke, Boldog Savoyai Bonifác (1207 körül-1270), hogy továbbra is töltse be kancellári hivatalát.

Ünnepe: április 2.
* Paola (Calabria), 1426.
† Plessis-les-Tours, 1507. április 2.
Paolai Szent Ferenc
Istenünk, aki fölmagasztalod az alázatosakat és Paolai Szent Ferencet is szentjeid dicsőségébe emelted, kérünk, segíts, hogy az ő érdemei és példája nyomán mi is elnyerjük a jutalmat, melyet az alázatosaknak megígértél!

Az olyan szenteket, mint Paolai Ferenc, a mai keresztények nem könnyen értik meg. Aszkézisük ,,öngyilkosságnak'' és a világmegvetés tűrhetetlen jelének látszik előttünk. Az őket körülvevő csodák és csodálatos események gyanút ébresztenek bennünk. Egész megjelenésük érthetetlenné teszi előttünk, mi csodálnivalót találtak bennük a korabeli emberek. Mégis cáfolhatatlan, hogy Paolai Ferenc nemcsak a reneszánsz hatalmas pápáira és fejedelmeire, hanem korának keresztényeire is szokatlan hatást gyakorolt.

Ferenc a nápolyi királyság területén a calabriai Paolában született 1426-ban, és nem 1416-ban, ahogy rendjének életrajzírói állítják. Szüleire vonatkozóan csak kevés, de jellemző följegyzés maradt ránk. Úgy látszik, nem voltak szegények, és abban a rettegésben éltek, hogy házasságuk gyermektelen marad. Gondjukban Szent Ferenc közbenjárásáért folyamodtak, s kérésük teljesítése esetére megígérték, hogy a vágyott gyermeket az ő nevére kereszteltetik. Mikor pedig a még pólyás korú gyermekük megbetegedett, ismét hozzá fordultak, és az anya megígérte: ha meggyógyul, a kis Ferenc egy éven át a ferencesek rendi ruháját fogja viselni.

Amikor Ferenc 13 éves lett, útra kelt a szomszédos városba, hogy fölvétesse magát az ottani ferences kolostorba.