Szentek élete |
Ünnepe: március 18. A régi zsidó Jeruzsálem helyén a rómaiak új várost alapítottak: Aelia Capitolina volt a neve. A templom helyét a Capitolium foglalta el, amely három római istennek volt szentelve: Jupiternek, Junónak és Minervának. Maradványai ma is láthatók. Ott, ahol a keresztények Jézus keresztre feszítésének és eltemetésének helyét tudták, Vénusz temploma emelkedett. A keresztények azonban - nem törődve e változásokkal - továbbra is összegyűltek Aelia templomában, ott, ahol az Úr az utolsó vacsorát ünnepelte. Cézáreai Euszébiosz püspök Palesztina vértanúi című írásában leírja azokat a megpróbáltatásokat, melyeket e közösségnek, különösen a diocletianusi üldözések alatt, el kellett szenvednie. A helyzet azonban 313-ban a milánói rendelet következtében megváltozott. Valószínűleg ebben az évben született Cirill Jeruzsálemben. Családja, neveltetése és tanulmányai felől csak keveset tudunk. Csiszolt beszéd-művészetéből azonban arra következtethetünk, hogy kitűnő iskolai képzésben részesült. Cirillt Jeruzsálemben pappá szentelték, s ékesszólásának hamarosan híre támadt. Egyszerű pap létére böjti időben ő helyettesítette a püspököt a hitújoncok keresztelési előkészítésében. Katekézisei, amelyek szerencsés módon ránk maradtak, igazolják hírét. 350 táján, Maximosz püspök halála után a metropolita hozzájárulásával jeruzsálemi püspökké választották. |
|||
Ünnepe: március 17.
Istenünk, ki Szent Patrik püspököt arra rendelted, hogy az írek körében hirdesse dicsőségedet, érdemeiért és közbenjárására add meg kérünk, hogy akik kereszténynek vallhatjuk magunkat, hirdessük csodálatos tetteidet az emberek előtt! Írország már a korai középkor óta mint a ,,szentek szigete'' ismert, mégis Patrik az egyetlen szent, aki az Egyház egyetemes kalendáriumában Írországot képviseli, és ő sem született ír. Ünnepét csak 1200 évvel halála után vették föl az egyetemes naptárba, de mivel mindig a nagyböjtre esik, az Egyház nagy részében alig gondolnak rá. Szent Patrik életének és tevékenységének képét megrajzolni ma nehezebb, mint bármikor. Már úgy látszott, némi nyugalom áll be az ír katolikusok és protestánsok közt folyó, több szempontból terhelt vitában - ez utóbbiak gyakran egy Rómától független ír egyház alapítóját látták a Szentben -, amikor a legújabb kutatás megingatta a hagyományos képet, elsősorban kronológiai alapjaiban. Ez a kép különböző életrajzok nyomán alakult ki, amelyek egy része jóval a szent halála után jött létre. Az 1500 éves évforduló egyházi ünneplése alkalmával a legfelsőbb körök a fent közölt dátumokat ismerték el a legmegfelelőbbeknek. |
|||
Ünnepe: március 17. 1604 őszén beiratkozott a grazi egyetem teológiai karára. 1606-ban megszakította tanulmányait és a morvaországi Vala?ské Meseríciben feleségül vett egy luteránus leányt. A házasságnak - valószínűleg felesége halála miatt - hamarosan vége szakadt. 1607. dec. 21-én János az olmützi főesperes előtt teológiai vizsgát tett, és megkapta a kisebb rendeket, majd a következő év márciusában pappá szentelték. Lelkipásztori működését a reformáció által erősen érintett olmützi egyházmegye plébániáin kezdte. Buzgósága láttán püspöke Boskovicébe, a ,,cseh testvérek'' egyik fő fészkébe helyezte, végül 1616-ban megérkezett utolsó állomáshelyére, Hole?ovba. Ebben a városban alakították ki a jezsuiták a rekatolizáció egyik fő erősségét, s itt rendezték be az ünnepélyes fogadalomra készülő rendtagok házát, és arra kérték Dietrichstein bíborost, hogy megfelelően energikus, hithű plébánost helyezzen melléjük. Így esett a választás Jánosra. |
|||
Ünnepe: március 16. III. Ottó császár (983-1002) leghívebb barátja, legbefolyásosabb tanácsadója és kancellárja volt Heribert, a későbbi kölni érsek. A császár, akinek mintaképe volt Nagy Károly, világot átfogó terveket szőtt: birodalmát keresztény birodalommá akarta tenni, amelyben a császár és a pápa együttesen uralkodik. A fiatal uralkodó ókori mintaképeket is állított maga elé; Rómát az Aventinuson levő rezidenciával együtt új birodalma középpontjának tekintette. Hogy kancellárjának, Heribertnek mennyi része volt ezekben a tervekben, arról nem szólnak a források, a császár küldetésébe vetett hit azonban elevenen élhetett benne, különben aligha maradhatott volna meg mellette ilyen fontos tisztségben. Heribert 970 körül született Wormsban Hugó gróf fiaként. Tudományos és teológiai képzettségét a wormsi dómiskolában szerezte meg. Hosszú időn át élt a lotharingiai Gorze reformkolostorában anélkül, hogy a rendbe belépett volna. Miután visszatért Wormsba, a dóm prépostja és III. Ottó kancelláriájának tagja lett; a császár 994-ben Itália kancellárjává nevezte ki. Még ugyanebben az évben vezető szerephez jutott Heribert az udvarban, és folytonosan a császár közvetlen közelében volt, minden útjára elkísérte. 998-ban átadta neki Ottó a németországi kancellár hivatalát is, és körülbelül ugyanebben az időben kapta meg a ,,logothetész'' ritkán adományozott címét, amely csak a császár legbizalmasabb tanácsadóit illette meg. 995-ben visszautasította a würzburgi püspökséget testvére, Henrik javára. |
|||
Ünnepe: március 15. A 18. század második fele és a századforduló Európa számára a súlyos háborús összetűzések ideje volt. A hitre és az Egyház egységére gyakorolt hatásaik miatt a politikai eseményeknél veszedelmesebbnek tűnnek ma számunkra e korszak új eszméi. Ausztriába is akkoriban hatolt be az államegyháziság és a felvilágosodás. Ha a jozefinizmus némely történész véleménye szerint a történelemben az utolsó kísérlet az állam részéről az Egyház megreformálására (például H. E. Feine), ez a reform nem az Egyház érdekében történt, hanem az állam érdekében, hogy ez az Egyházat engedelmes eszközévé tehesse. A teológiai tanulmányokat újjászervezték, a plébániák számát megnövelték és az igazgatást megjavították ugyan, a teológiát és a lelkipásztorkodást azonban mindinkább megfertőzte a racionalizmus. |
|||
Ünnepe: március 15.
Lujzának nemesi származása, értelmessége és szépsége alapján előkelő hely juthatott volna Párizs nagyvilági életében. A Gondviselés azonban a szegények, elhagyottak, nyomorultak világában jelölt ki számára különleges helyet. Törvénytelen származású lévén nem tudjuk, ki lehetett az édesanyja. Louis de Marillac első felesége, Márta gyermektelenül halt meg 1588-89- ben, amikor Lujza még nem volt e világon. Atyja pedig csak 1595. január 12-én nősült meg másodszor. Második felesége, Antoinetta Le Camus, a belleyi püspök nagynénje, özvegy Thiboust-né, már négy gyermek anyja volt, amikor hozzáment. 1601-ben született egy közös gyermekük. Lujza gyermekéveiről semmit sem tudunk. Amikor nagyobbacska lett, a domonkos nővéreknél helyezték el, akik úri módon nevelték 13 éves koráig. E nővérek között volt egy unokanővére. 1604-ben a család anyagi nehézségei miatt kivették a kolostorból és egy jóval szerényebb intézetben helyezték el, ,,egy szegény párizsi kisasszonynál'' (lehet, hogy az édesanyjánál?), aki leányokat tanított varrni, hímezni és rajzolni. Lujza nála maradt 1613-ig, s ez idő alatt először tapasztalta meg a szegénységet. |
|||
Ünnepe: március 14. Amikor 785-ben Widukind szász nemes megkeresztelkedett, és egyben felhagyott az ellenállással a keresztapjává lett Nagy Károllyal szemben, új fejezet kezdődött a frank, sőt a nyugati történelemben. A szász törzsek hajoltak meg utolsóként a germánok közül a frank fennhatóságnak, és azontúl az egyetemes birodalomnak mindinkább egyenrangú tagjaivá lettek. Károly és utódai sokat fáradoztak azért, hogy Szászországban megalapozzák a keresztény kultúrát és erkölcsöt. Matild Widukind fejedelmi nemzetségéből származott, és mintegy száz évvel ősapja megkeresztelkedése után született, anyja a fríz nemességből való volt. Szülei kisgyermekkorától a herfordi kolostorban neveltették, ahol nagyanyja volt az apátnő. Életrajzírói nemcsak tanulékonyságát és a sokféle művészetben megmutatkozó ügyességét magasztalják (a miniatúrafestészettől a latin nyelv ismeretéig), hanem nagy szépségét és bájosságát is. Hírneve áthatolt a kolostor falain, és egy napon megjelent Henrik (876 körül-936) herceg, a későbbi I. (Madarász) Henrik, hogy megnézze magának a nemes hajadont. Matild megnyerte a tetszését, s megkérte a kezét az apátnő-nagyanyától, és fejedelmi kísérettel vezette az esküvőre Wallhausenbe. |
|||
Ünnepe: március 13. A kislány a keresztségben édesanyja nevét kapta, és mint Szent Eufrázia vagy Eupraxia él tovább az Egyházban. ,,Szent gyökérből fakadt szent sarjként'' nőtt fel. Alig volt egyéves, amikor apja, Antigonosz meghalt. Az apa nélkül maradt leányt anyja a császár és a császárné oltalmába ajánlotta: ,,Antigonosz emlékére, aki ragaszkodott hozzátok, fogadjátok el, vigyázzatok rá, s ti legyetek apja és anyja!'' Amikor a kis Eufrázia ötéves lett, már eljegyezték egy tekintélyes szenátorral. Nemsokára egy másik szenátor megkérte özvegy anyjának kezét. Hogy minden további kérlelésnek útját állja, leányával együtt elhagyta a császárvárost, és Egyiptomba ment, ahol férjének kiterjedt és gazdag birtokai voltak. Eljutottak Belső-Théba szerzeteseihez is, egyik helyről a másikra vándoroltak, közben az anya gazdagon osztogatta az adományokat. Anya és leánya végül egy nagy női kolostor közelében telepedett le, és mindketten úgy érezték, hogy nagyon vonzódnak az apácákhoz. Egy napon a kolostor elöljárónője, ahogy akkor nevezték, a diakonissza próbára akarta tenni a hétéves Eufráziát. A következő beszélgetés bontakozott ki köztük: - Eufrázia úrnőm, szereted-e kolostorunkat, és minden nővérét? |
|||
Ünnepe: március 12. Maximilián ifjúsága gondtalanul és könnyeden telhetett el, amíg az államhatalom háborítatlanul hagyta a keresztényeket. Diocletianus (284-305) és Maximianus (286-305) uralkodása alatt az állam mindinkább totális rendszerré fejlődött. Diocletianus azt hitte, hogy a birodalom gyökeres reformjára hivatott, és ennek során folytatta a hadseregnek Septimius Severus (193-211) óta megkezdett fejlesztését. Elsősorban a római veteránok fiait kötelezte katonáskodásra. Maximilián is megkapta a behívóparancsot. Ekkor megtörtént az a hallatlan és mindaddig még soha elő nem fordult eset, hogy egy köztiszteletben álló római veterán fia megtagadta az engedelmességet a császári parancsnak. Maximilián azt az álláspontot képviselte, hogy neki mint kereszténynek nem szabad a császári hadseregben szolgálnia, és nem teheti le a katonák szolgálati esküjét. |
|||
Ünnepe: március 11. Hamis állítás lenne, ha az araboknak kifejezetten keresztényellenes, támadó politikájáról beszélnénk Spanyolország meghódított részeivel kapcsolatban. Hogy a keresztényeket ne hajszolják bele uralmukat döntően elutasító magatartásba, nyílt felkelésbe, bizonyos fajta türelmet tanúsítottak keresztény alattvalóikkal szemben. A keresztények a maguk egyházi és polgári törvényei szerint éltek elkülönített lakónegyedekben, jogvédelmet élveztek, s ezért adót fizettek. A kereszténység azonban kiszorult a nyilvánosságból, és magánterületre korlátozódott, helyébe az iszlám lépett a vallásgyakorlás államilag hivatalos formájaként. A hitüktől áthatott keresztények számára az elnyomás e formája állandó kihívásnak tűnhetett. Hivatásuk és kiválasztottságuk magasztos érzésében teljes nyíltsággal vallották magukat keresztényeknek, és készek voltak, hogy hitükért meg is haljanak. A mohamedánok válasza erre gyakran kemény elnyomás, üldözés és kínzás volt. A 9. században azután kifejezett keresztényüldözésekre is sor került. Mindezek sok keresztényt megfélemlítettek: ezek készek voltak az uraikkal való megalkuvásra. |
|||
