Ünnepe: október 24.
* Sallent (Katalónia), 1807. december 23.
† Fontfroide, 1870. október 24.


Istenünk, ki Szent Antal püspöknek csodálatos türelmet és szeretetet adtál az evangélium hirdetéséhez, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy az odafönt valókat keresve buzgón törekedjünk testvéreinket megnyerni Krisztusnak!


Claret Antal a spanyol egyház legnagyobb alakja volt a 19. században. A napóleoni idők viharai közepette született Barcelona közelében, Sallentban. Egész kicsi korától nagy buzgósággal imádkozott a papi hivatás kegyelméért: ,,Teljesen kilátástalan dolog számomra, de Istenem, te mindenható vagy!'' Azért látszott valószínűtlennek a papsága, mert testvérével együtt apja szövőműhelyében kellett segítenie. Amikor tizenhét éves lett, apja Barcelonába küldte, hogy tovább tökéletesítse magát a takács szakmában. Antalnak pedig olyan jó gyakorlati érzéke volt, és olyan szövési módokat és mintákat talált ki, hogy huszonegy éves korában rábízták egy nagy szövőüzem technikai irányítását. Ő azonban hamarosan lemondott a csábító megbízásról, mert egészen Istennek akarta szentelni az életét.

A katalóniai Vich püspöke 1835-ben szentelte pappá. Mivel akkoriban Spanyolországban igen sok volt a pap, Antal elindult Rómába, hogy felajánlja szolgálatait a missziókat irányító Propaganda Fide vezetőinek. A római jezsuitáknál lelkigyakorlatot tartott, és felvételét kérte a rendbe. Meg is kezdte a novíciátust, de lábában olyan reumatikus fájdalmak jelentkeztek, hogy néhány hónap múlva elbocsátották a rendből.

A jezsuita generális, Roothan páter tanácsára visszatért Spanyolországba. Nem kapott plébániai beosztást, hanem missziós prédikátorként, ,,mint az esőfelhő, amelyet csak a Szentlélek fuvallata irányít, vitte Isten igéjének harmatát és esőjét a szomjazó lelkekhez''. Mindig gyalog járt, pénzt vagy ajándékot soha el nem fogadott, csak ennivalót adhattak neki.

Ünnepe: október 23.
* Capestrano, 1386. június 24.
† Újlak, 1456. október 23.


Lotz Károly: Kapisztrán Szent János képmása
Istenünk, ki Szent János hitvallód által híveidnek győzelmet adtál a kereszt ellenségeivel szemben, kérünk, engedd, hogy közbenjárására a lelki ellenség minden cselvetésén győzelmet arassunk, és az igazság koronáját Tőled elnyerhessük!


János Dél-Itáliában, Aquila közelében, Capestranóban született. Atyja ,,északi báró'', minden valószínűség szerint német származású, mert a család később Tedeschinek, azaz Németnek nevezte magát. Az Anjou uralkodókkal költözött délre, és végül a nápolyi király hűbérese lett. A Nápolyi Johanna körüli bajok miatt sokat szenvedett a környék, és bizakodva tekintettek a határozott idegen úrra, azt remélték tőle, hogy megvédi a népet. De hamarosan életét vesztette, s ellenségei könyörtelenek voltak. János gyermekkorának egyik szörnyű élménye: a szeme láttára égették fel atyja várát.

János rendkívüli tehetségekkel volt megáldva, ezért egész fiatalon Perugiába küldték tanulni kora leghíresebb jogi karára. Közel tíz évig tanult. Tanulmányai befejezése után Nápolyi László rövidesen kinevezte a Nápolyi Vicaria, a királyság legfőbb bírósága elnökévé. Ezt a tisztet nem sokáig töltötte be, mert egy perben igazságtalan ítélet meghozatalára kényszerítették, s ez egy ember életébe került. Ekkor lemondott tisztéről, a király pedig Perugiába küldte bíráskodni. Huszonhat éves volt. Két év múlva egy kis időre a város kormányzója is lett.

Gyors karrierje és ragyogó állása birtokában eljegyzett magának egy nápolyi grófi családból való leányt, és ekkor fordulat következett be az életében:

Ünnepe: október 19.
* Ovada (Genova), 1694. január 3.
† Róma, 1775. október 8.


Istenünk, szerezze meg számunkra kegyelmedet Keresztes Szent Pál áldozópapod, aki oly lángolóan szerette a keresztet, és kérünk, add, hogy példáján felbuzdulva mi is erősen átöleljük keresztünket!


Pál édesapja, Lucas Danei kereskedő volt a Genovai Köztársaságban lévő Ovada városban. Első felesége korán meghalt, ezért másodszor is megházasodott. Második felesége, Anna-Maria Massari tizenhat gyermekkel ajándékozta meg. Pál 1694. január 3-án született, s hamarosan utána, a következő évben jött világra János nevű öccse, aki később hűséges társa lett. 1709-ben a család Ovadából visszaköltözött az apa születési helyére, az Alessandria melletti Castellazóba.

A gyermekek közül Pált kereskedőnek szánták, és el is kezdett dolgozni apja mellett, azonban 1713-ban a helyi plébános egyik prédikációja hatására megtért. Elhatározta, hogy egész életét Krisztus szolgálatára és követésére fogja szentelni. Továbbra is dolgozott az üzletben, mellette pedig hitoktatói szerepet vállalt a plébánián. A plébános látszólag teljesen szabad kezet adott a fiatal katekétának, lényegében azonban gyanakvással nézte a tevékenységét. Mivel gyóntatója volt Pálnak, úgy érezte, kötelessége, hogy ismételten kemény próbatétek elé állítsa lelki gyermekét. Pál állta a próbákat, és szelíd alázatosságával úrrá lett a próbatéteken és a plébános bizalmatlanságán is. Ettől a plébános kicsit elbizonytalanodott, és tökéletességre törekvő gyermekének lelki vezetését két kapucinus atyára bízta.

Ünnepe: október 19.
† Kanada, 1642-1650.


Istenünk, ki a kereszténység kezdetét Kanadában Szent János és társai igehirdetésével és vére ontásával szentelted meg, engedd kegyesen, hogy az ő közbenjárásukra a kereszténység vetése mindenütt napról napra gyarapodjék!


Kanadai vértanúknak nevezzük azt a nyolc francia jezsuitát, akik a kereszténység második misszióját vezették a huron indiánok között. Név szerint: Daniel Antal, Garnier Károly, Lallemant Gábor, Brébeuf János, La Landei János, Jogues Izsák, Chabanel Natalis, és Goupil Renatus. A vértanúcsoportot Brébeuf Jánosról nevezték el, mert az ő életét ismerjük legrészletesebben.

A franciák 1603-ban léptek Kanada földjére. Ferences misszionáriusok 1615-ben és 1622-ben próbálták téríteni a huron indiánokat, de sikertelenül. 1625-ben jezsuiták indultak Kanadába. Négy év múlva, amikor az angolok háborút nyertek, kiutasították őket, és vissza kellett térniük Franciaországba.

1632-ben ismét útra keltek, s ezúttal külső háborítás nélkül hirdethették az evangéliumot a huronoknak. Az indiánok azonban nem akarták befogadni a hitet. Hiába adták tanújelét a jezsuiták határtalan emberszeretetüknek az 1639--40-ben kitört járvány idején, a bennszülöttek csak nem hallgattak rájuk. Lallemant Gábor atya 1642-ben ezt írta: ,,Családonként hirdetjük az evangéliumot kétezer vadembernek; ismerjük a nyelvüket, nekik van fülük, s mégsem akarnak megérteni semmit.''

Goupil Renatus segítő testvér lett először vértanú 1642. szeptember 29-én. Négy évvel később, 1646. október 18-án ölték meg Jouges Izsák atyát, majd másnap La Landei Jánost. Mindhárman az irokézek áldozatai lettek Ossornenonban. Haláluk a huron indiánokat úgy megindította, hogy tömegesen tértek meg. Az egész misszió vezetője ezt jegyezte fel: ,,mintha nem is mi, hanem inkább az angyalok működtek volna köztük!''

Ünnepe: október 18.
Szent Lukács


Istenünk, ki Szent Lukácsot arra választottad, hogy igehirdetésével és írásaival feltárja a szegények iránti szeretetedet, kérünk, engedd, hogy híveid kitartsanak a szeretetben, és minden nép megláthassa üdvösségedet!


Szent Lukácstól két terjedelmes szentírási könyv, egy Evangélium és az Apostolok Cselekedetei birtokában vagyunk, ennek ellenére jóformán semmit nem tudunk meg közvetlenül az íróról. Igazi evangélista, aki nem önmagáról, hanem a világ Üdvözítőjéről akar beszélni, hogy minden istenszerető lélek megtudhassa, mennyire igaz mindaz, amire az Egyház tanította.

A kolosszeieknek írt levél záradékából tudjuk Lukács eredeti foglalkozását, mert Szent Pál ezt írja: ,,Köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos'' (Kol 5,15).

Az Apostolok Cselekedeteiben olyan részletekkel találkozunk, amelyekből joggal tételezzük fel, hogy Lukács Antiochiában nőtt fel és orvosként is ott működött. Nagyon tájékozott ugyanis a városban és az antiochiai keresztények körében. Így például a diákonusok kiválasztásánál felsorolja a hét nevet, és az utolsónál hozzáteszi: ,,Miklós, az antiochiai prozelita.'' Ugyanígy, amikor az Úr Jézusról szóló örömhír terjedését beszéli el, Antiochiánál hosszabban időzik.

Ünnepe: október 17.
* Szíria, 50 körül
† Róma, 110-115 között
Szent Ignácot ábrázoló ikon


Mindenható, örök Isten, ki Egyházadat vértanúid halálával ékesíted, kérünk, engedd, hogy Szent Ignác ma ünnepelt szenvedése, mely neki örök dicsőséget szerzett, legyen számunkra szüntelen oltalom!


Ignác püspököt, akit Theophorosznak, azaz Istenhordozónak is neveztek, joggal számláljuk az apostoli atyák közé. Nem csupán azért, mert még személyesen ismerhetett több apostolt is, hanem mert kiemelkedik azok közül, akik az apostolok után következő nemzedékben folytatták az Egyház alapjainak építését. Ignác nemcsak oszlop volt az épülő Egyházban, hanem levelei által századokon át, egész a mai időkig megvilágosítja a hívők szívét. Igaz, mindössze hét levele maradt ránk, de ez a csekélynek látszó örökség cáfolhatatlanul bizonyítja Krisztus követése útjának járható voltát.

Ignác az igazi püspök példaképe volt. Benne a jó pásztort lehetett látni, aki Mestere példája szerint életét adta a juhokért. ,,A püspököt úgy kell tekinteni, mint magát az Urat'' mondja az efezusiaknak írt levelében (6,1). Életével és halálával adott példát arra, hogyan kell ennek az igen magas követelménynek eleget tennie egy püspöknek.

Ünnepe: október 16.
* Lauthecour (Burgundia), 1647. július 22.
† Paray-le-Monial, 1690. október16.


Kérünk, Istenünk, áraszd reánk azt a lelkületet, amellyel Szent Margitot oly különlegesen gazdaggá tetted, hogy megismerjük Krisztus minden értelmet felülmúló szeretetét, és beteljünk Isten egész teljességével!


Alacoque Margit-Mária 1647. július 22-én született Charolais megyében, a Vérosvres város melletti faluban, Lauthecourban. A család paraszti eredetű volt, de sikerült felküzdenie magát: Margit atyja királyi jegyzőként működött. Margit gyermekkorában néha Corchval kastélyában keresztanyjánál, Madame de Fautriéres-nél tartózkodott, aki a helyi arisztokráciához tartozott. Úgy tűnik azonban, hogy egész nyolc éves koráig semmiféle iskolázásban nem volt része.

1655-ben, amikor Margit nyolc éves volt, meghalt az édesapja, és a család meglehetősen rendezetlen anyagi körülmények között maradt. Margitot a charolles-i klarisszák kollégiumába adták, ahol hamarosan elsőáldozáshoz járulhatott. De nem maradhatott itt hosszú ideig. Csak a legelemibb ismereteket sajátította el, mert tíz éves korában súlyos beteg lett: gyermekbénulás támadta meg. Betegsége négy évig tartott, s gyógyulása oly váratlan és hirtelen volt, hogy ő maga csodának tulajdonította.

Ünnepe: október 16.
* Andechs vára (Bajorország), 1174 körül
† Trzebnica, 1243. október 14.
Sziléziai Szent Hedvig


Mindenható Istenünk, ki Szent Hedvig csodálatos életét az alázatosság példájaként állítod elénk, kérünk, engedd, hogy közbenjárásával szerezze meg nekünk égi segítségedet!


Amikor Andechsi IV. Berthold és felesége, Groitzschi Ágnes öt éves kislányukat, Hedviget a kitzingeni bencés apácákra bízták, nem az volt a szándékuk, hogy véglegesen ott hagyják a kolostorban apácának. Az Andechs-Meráni család, amely Barbarossa Frigyes császártól hercegi rangot kapott, messzenéző terveket szőtt gyermekei sorsáról, köztük Hedvigéről is: Ágnes nevű leányukat a francia, Gertrúdot II. Endre magyar királyhoz adták férjhez, és Hedvig számára is kezdték keresni a királyi családból való vőlegényt. Addig azonban Hedvignek meg kellett szereznie a bencés apácák között a rangjához szükséges műveltséget.

A Kitzingenben töltött évek Hedvig számára mégis sokkal többet jelentettek egy puszta iskolánál. A bencés élet ritmusa, az Isten jelenlétében élő testvéri közösség megragadta a gyermek lelkét. Az 1300 körül írt legenda az általános erények felsorolása mellett feljegyzett Hedvigről két sajátos jellemvonást: szorgalmasan tanulmányozta a Szentírást, és mindenben a Szentlélek volt különleges tanítómestere. Ebből a két forrásból merítette élete végéig az erőt.

1186 körül az akkor tizenkét éves Hedviget kiragadták a békés, kolostori környezetből, mert a család meglelte a vőlegényt: Henriket, a sziléziai herceg fiát. A német főúri családok és a lengyel Piast család között addig is sok rokoni szál szövődött, Hedvig szívét mégsem derítette fel a gondolat, hogy követnie kell vőlegényét egy idegen országba.

Ünnepe: október 15.
* Avila, 1515. március 28.
† Alba de Torres, 1582. október 4.
Avilai Nagy Szent Teréz


Istenünk, ki Szentlelked által arra indítottad Szent Terézt, hogy az Egyháznak megmutassa a tökéletesség útját, kérünk, add, hogy tanítása épülésünkre szolgáljon, és az életszentség utáni vágy a szívünkben felgyulladjon!


Teréz abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született.

Apja Don Alonzo Sanchez de Cepeda, édesanyja Donna Beatriz de Ahumada volt. Tizenkét gyermekük közül három volt leány. Közülük kettő férjhez ment, csak Teréz határozott úgy, hogy kolostorba vonul.

E lépése egyáltalán nem volt szükségszerű, s nem is menekülést jelentett valami kilátástalan helyzetből. Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Ezt a művészetet, hogy ,,embereket megvidámítson, és nevetésre indítson'', mindhalálig megőrizte.

Ünnepe: október 14.
† Vsz. 222.
Szent I. Callistus Pápa


Istenünk, hallgasd meg kegyesen néped imádságát, hogy Szent Callistus pápa, akinek szenvedése emlékezetét üljük, érdemeivel segítsen minket!


A pápák életéről a 2. századig meglehetősen keveset tudunk. Legtöbbjüknek csak a neve maradt fenn, sőt néha az is nehezen követhető a hagyomány folyamatában. A 3. századtól azonban a pápák egyre határozottabb alakot öltenek mint az egyháztörténelem főszereplői. Közéjük tartozik Callistus pápa is.

A nevét írták Calixtus, Kallisztosz, Kalistus formában is. 217-222 között volt Róma püspöke. Fáradságos munka volt a hagyományában szétválasztani az igaz adatokat a hamisaktól, de miután megtörtént, aránylag sokat tudunk róla, mégpedig hiteles adatokat. Kortársa, a római Hippolitus pap a legfontosabb adatközlő. Egyáltalán nem nevezhető a pápa barátjának, annyira nem, hogy néhány kutató a Callistussal szemben ellenpápaként fellépett Hippolitussal azonosítja. Ha ez nem is felel meg a valóságnak, kétségtelen, hogy Hippolitus nem adott tárgyilagos képet a pápáról.

Egy épületesnek alig, sőt kifejezetten gyűlölködőnek nevezhető irat töredékeiből (Refutatio IX) a következőket tudjuk meg: Callistus felszabadított rabszolga volt, és Zephyrinus pápa idejében lett a római egyház diákonusa. Hivatala elsősorban az anyagi ügyekhez kötötte, melyekhez értett is, és ezzel nagy megbecsülést vívott ki magának a hívők körében. Az ő kezelésébe tartozott a Via Appia Antica mellett lévő katakomba is. Ezért hívják mind a mai napig Callistus- katakombának.