Ünnepe: október 16. A Kitzingenben töltött évek Hedvig számára mégis sokkal többet jelentettek egy puszta iskolánál. A bencés élet ritmusa, az Isten jelenlétében élő testvéri közösség megragadta a gyermek lelkét. Az 1300 körül írt legenda az általános erények felsorolása mellett feljegyzett Hedvigről két sajátos jellemvonást: szorgalmasan tanulmányozta a Szentírást, és mindenben a Szentlélek volt különleges tanítómestere. Ebből a két forrásból merítette élete végéig az erőt. 1186 körül az akkor tizenkét éves Hedviget kiragadták a békés, kolostori környezetből, mert a család meglelte a vőlegényt: Henriket, a sziléziai herceg fiát. A német főúri családok és a lengyel Piast család között addig is sok rokoni szál szövődött, Hedvig szívét mégsem derítette fel a gondolat, hogy követnie kell vőlegényét egy idegen országba. Szilézia földjét szlávok lakták, 1163-tól önálló hercegség volt a lengyel tartományok között. A föld lakói Hedvig számára ismeretlen nyelvet beszéltek, erkölcseik és szokásaik is idegenek voltak, mert a kereszténység éppen akkor kezdett gyökeret verni a lengyel nép szívében. Henrik herceg atyja, I. Boleszláv herceg tizenhét évet töltött számkivetésben német földön, s mikor hazatért, magával vitte német barátait és lovagjait. Így Hedvignek voltak honfitársai is a hercegi udvarban. A tizenkét éves grófnőre igen nagy feladatok vártak ebben az idegen környezetben. Első éveiről csak annyit tudunk, hogy a férjét ,,Istenben szerette mint erényes és népe javát kereső embert'', és hét gyermekkel ajándékozta meg. 1201-ben meghalt I. Boleszláv herceg, és Henrik lett az utóda. Heves harcokat vívott ezután a Piastokkal, melyekből győzelmesen került ki, s ennek következtében a sziléziai hercegség addig soha nem látott fénykort ért meg. Henrik óvatosan és okosan kormányozta megnövekedett országát. Uralkodói erényei közül kitűnt óvatossága és az, hogy alattvalóival szemben szelíden igazságos volt. Úgy gondolta, hogy országának gazdasági és kulturális felemelkedését szolgálja, ha német telepeseket hoz. Ennek eredményeként Sziléziában mindenfelé telepes falvak és városok keletkeztek. Hedvig pedig, akinek eleinte semmi része nem volt ebben a tisztán politikai meggondolásból fakadó telepítésben, feladatának tekintette, hogy idegenbe került honfitársait vigasztalja és szükségükben mindenben segítségükre legyen. Férjét elkísérte országjáró útjaira, s ha az bírói székébe ült, Hedvig mellette foglalt helyet. Ilyenkor a legszegényebb és a legelhagyatottabb emberek is tudták, hogy kérésük eljut a herceg füléig. Hedviget segítőkészsége és határtalan jósága miatt méltósága ellenére a szegények is megtalálták, s ő ezzel hamarosan megnyerte a lengyel nép szívét; s az emberek, szeretetük jeleként a maguk nyelvén Jadvigának nevezték el. A hercegnő hamarosan belátta, hogy az országban nagyon hiányzik az a kovász, amely a kereszténység hatását nagy mértékben tudná segíteni: a női kolostor intézménye. Henrik elődei férfi szerzeteseket már megtelepítettek az országban, de egyetlen női kolostor se volt, ami azt jelentette, hogy a leányok számára nem volt nevelési lehetőség, és életüket sem szentelhették egészen Krisztusnak. Hedvig ,,megkérte a férjét, hogy saját vagyonukból alapítsanak egy kolostort a ciszterci apácáknak'' mondja a legenda. 1202-ben meg is történt a kolostor alapítása Trzebnicában. Ezzel valóra vált Hedvig vágya. Mivel azonban ciszterci apácák sem Cseh-, sem Lengyelország területén nem éltek, Bambergből hívták a nővéreket, élükön Petrusszával, aki korábban Hedvig mesternője volt Kitzingenben. Hedvig számára később Trzebnica volt az a hely, ahol otthonra lelt. Ő maga soha nem tett szerzetesi fogadalmat, akkor sem, amikor özvegyként beköltözött a kolostorba, melynek ekkor már egyetlen életben maradt gyermeke, Gertrúd volt az apátnője. Tudta és elfogadta, hogy az ő helye a hercegi udvarban van. A szemlélődés azonban egyre nagyobb teret foglalt el az életéből, és alapja lett minden tevékenységének. Napjait az irgalmasság lelki és testi cselekedetei töltötték ki. Bármit tett, soha nem önmagáért tette, mert tekintete állandóan Krisztusra figyelt és a hite felebarátaiban is az Urat elevenítette meg. Két csoport különösen közel állt a szívéhez: a papok és a szegények. A papság iránti tisztelete olyan fokot ért el, hogy megnyilvánulásai előtt ma megütközve állunk: pl. a víznek, amelyben a papok mosdottak, gyógyító erőt tulajdonított. Ajándékul elkérte a trzebnicai apácáktól az ételmaradékot is. A papság iránti tisztelete az Eucharisztia és a szentmise áhítatos szeretetéből fakadt. A papok és szerzetesek mellett különös szeretettel volt a szegények és a betegek iránt. Boroszlóban az ő kezdeményezésére nyitották meg Szilézia első ispotályát, amelyet a neumarkti leprás otthon követett. A legenda állandóan emlékeztet arra, hogy akkoriban rendkívüli módon Hedvig saját kezűleg szolgálta ki a szegényeket és a betegeket, maga osztotta ki az alamizsnát, s csak akkor bízta ezt másra, ha maga már nem boldogult a sok teendővel. A szegényekben is Krisztust szolgálta. Ez abban nyilvánult meg, hogy tizenhárom szegény állandóan volt a környezetében, akikkel egy asztalnál evett. Ezek a szegények akkor is követték, ha úton volt férjével az országban, s ha megérkeztek egy várba vagy más szálláshelyre, először mindig róluk gondoskodott. Nemegyszer a neki készített finom ételeket tálalta fel nekik. Ezért az udvari emberek körében elterjedt a mondás: ,,Inkább vagyok koldus a hercegnő asztalánál, mint vendég a hercegnél!'' A hősiesség azonban, amellyel Hedvig a felebarátainak szolgált, csak külső burok volt, amely elrejtette Krisztushoz egyre hasonlóbbá váló belső életét. Lépésről lépésre követte az Urat a kereszt hordozásában. ,,Nem szégyellte, hogy áldozati báránya legyen Annak, aki túláradó szeretetéért minden emberért megfeszíttetett.'' Ebből válik érthetővé az a kegyetlenségig menő szigor, ahogyan önmagával bánt. Fegyelmezettsége az étkezésben, a ruházkodásban és általános életformájában felülmúl minden elképzelést. És feltűnő, hogy mindebben semmi külső támaszt, lelki vezetést nem kapott, sőt a környezete épp az ellenkező irányba befolyásolta volna. Ahhoz azonban elég alázatos volt, hogy kopott köpenyét kicserélje, amikor egy egyszerű apáca figyelmeztette: nem méltó hozzá, hogy a hercegi fogadásokon így jelenjék meg. De amikor a boroszlói főesperes szemrehányást tett neki böjtölése miatt, annak csak ennyit mondott: ,,Eszem annyit, amennyi nekem elég!'' Az Úr pedig kemény próbára tette a kereszt iránti szeretetét: hét gyermeke közül hat a szeme láttára halt meg, 1238-ban pedig elvesztette a férjét is itt a földön. Különösen érzékenyen érintette Henrik fiának halála, akinek követnie kellett volna atyját a hercegi trónon. 1241-ben ugyanis a tatárok nemcsak Magyarországot pusztították, hanem heves viharként végigdúlták Lengyelország déli területét is. Henrik, a fiú egy kisebb lovas sereggel vonult fel és Legnicánál megütközött velük. A csatát elvesztette, maga is holtan maradt a csatatéren. A támadók azonban, látván, hogy milyen elszánt ellenállásba ütköztek, elvonultak a vidékről. Hedvig korábban megjövendölte fia halálát. Fájdalmának nagyságát csak sejteni lehet szavaiból, melyekkel leányát és menyét vigasztalta: ,,Isten akarata ez, és nekünk kedvünket kell találnunk abban, amit Isten akar, s ami neki tetszik''. Hedvig 1243. október 15-én halt meg, majdnem hetven éves korában, a trzebnicai kolostorban. A kolostor templomában temették el. Tisztelete azonnal megkezdődött és a sírja körül történt csodák hatására hamarosan megindították a szentté avatását. IV. Kelemen pápa 1267-ben iktatta a szentek sorába. Ünnepét 1680-ban vették fel a római naptárba, október 17-re. Mikor azonban ünnepelni kezdték Alacoque Szent Margitot, 1929-ben október 16-ra helyezték át. Miután Hedvig Sziléziába került és a férje, Henrik átvette atyja örökségét, a krónikás szerint ,,a férje egyre több sikert ért el a kormányzásban, mert nemcsak támogatta felesége szent életét, hanem annak erényeit serényen követte is. S ha a törvény szerint alávetettje volt is a férjének, az erények és a jámborság útján a vezetője lett''. Hedvig a személy szerint őt illető jövedelemből alig egy századrészt tartott meg önmaga és a családja számára, minden egyebet a szegények gyámolítására és az Egyház fenntartására fordított. A régi krónikában ez áll: ,,Volt egy Schawoine nevű birtoka, melynek jövedelme bőségesen fedezte szükségleteit. Egyszer a vidéken nagy ínség támadt. Akkor Krisztus szolgáló leánya kihirdette, hogy minden rászoruló jöjjön a majorba, ha Isten nevében akar kapni valamit. A szegények nagy számban sereglettek oda, ő pedig szétosztott közöttük minden gabonát. A gabona elfogytával kiosztotta a húst, amit abban a majorban tároltak. A hús után a sajtok következtek, s mikor az is elfogyott, minden fellelhető élelmiszert szétosztott a szegények között. Hűséges szolgálónak bizonyult az Úr házában, aki a maga idejében mindenkinek kiosztotta eledelét... Arra azonban gondosan ügyelt, hogy mindenki egyformán részesüljön adományaiból, nehogy veszekedés és féltékenység támadjon az emberek között.'' Razlaus, gnieznói kanonok igen öreg korában mondta el a következőt: ,,Boroszlóban én teljesen szegény, pénztelen diák voltam. Akkor hírét vettem azoknak a jótéteményeknek, amelyeket Krisztus szolgálója a szegények között nap mint nap végbevitt. Barátaimmal együtt háromszor mentünk el Röchlitzbe és Lissába, ahol a hercegi udvar éppen időzött, és mindhárom alkalommal örömmel tértünk haza, mert egy-egy ezüstpénzt kaptunk!'' Életrajzírója újra meg újra kiemeli Hedvig szokatlan emberszeretetét és szociális érzékét: ,,Ha valaki a szolgák közül megbetegedett, orvosokat küldött hozzá, gyógyszerekről maga gondoskodott, és úgy ápolta őket, mintha a gyermekei lennének. Ha hallott egy betegről, bármilyen messze lakott is, felkereste, vagy legalább elküldött hozzá valakit ajándékokkal. Különös képessége volt az özvegyek és árvák megvigasztalására. Sok leányt, akinek sem szülei, sem rokonai nem voltak maga köré gyűjtött, és ahogyan Isten előtt jónak látta, gondoskodott róluk: az egyiket férjhez adta, a másikat kolostorba irányította... Mindig sok pénzt hordott magánál, hogy a rászorulóknak azonnal adhasson. A kíséretében lévő szegényeket senki nem merte elkergetni, ámbár a szolgák számára olykor nagyon terhesek voltak.'' A szent hercegnő elég gyakran megszegte a feudális rend szabályait: ,,Ha szükséghelyzetbe kerültek alattvalói, elengedte adójukat, szolgálataikat és adósságaikat. Ezért egyszer az udvari káplán, Ottó pap kifakadt: Úrnőm, annyi adót engedsz el alattvalóidnak, hogy mi, a te szolgáid, éhen fogunk veszni! Hedvig pedig nyugodtan csak ennyit mondott: Légy nyugodt, Isten majd gondoskodik rólatok!'' Amilyen bőkezű volt másokkal, olyan szigorú volt önmagával szemben. Kása, hüvelyesek, kenyér, hal, tej és sör volt az eledele. Negyven éven át nem evett húst, sem zsíros ételt, amin a környezete meg is ütközött. De ha hivatalosan kellett megjelennie a férje oldalán, eleget tett az illem követelményeinek. 1217-ben készült pecsétje ünnepi öltözékben ábrázolja. Unokahúga, Árpádházi Szent Erzsébet akkoriban nagyon ellenezte a ruhák hosszú vendégujját, mert a hiúság megnyilvánulását látta benne. Hedvignek pedig semmi nehézséget nem okozott, hogy ezt a pecsétet használja. Egész különös botránkozást keltett a környezetében gondoljunk csak Hedvig méltóságára!, hogy gyakran járt mezítláb. Így elbeszélik, hogy a gyóntatója egyszer csináltatott neki egy pár cipőt, és megparancsolta, hogy hordja. Hedvig követte is a parancsot, és hordta a cipőt de nem alábán, hanem a kezében. Mikor pár év múlva a pap észrevette, hogy a cipő használatlan, Hedvig megjegyezte: ,,Pedig én engedelmeskedtem és gyakran hordtam!'' Legendaírója ezzel magasztalja Hedvig vezeklését: a szent lába nyoma a hóban olyan meleget sugárzott, hogy a nyomába lépő, didergő szegények lába felmelegedett tőle! Olykor beleszólt férje dolgaiba is. Így például egy kivégzés után keserű szemrehányást tett férjének ítélete kegyetlenségéért, s ezzel elérte, hogy a későbbiek során Henrik gyakran megkegyelmezett a halálraítélteknek. Az adósok börtönében sínylődők közül sokan Hedvig váltságdíjának köszönhették a szabadulásukat. Döntő módon avatkozott be abba a testvérháborúba, amely 1229 tavaszán a férje és I. Konrád mazoviai herceg között robbant ki. Henrik két csatában is legyőzte Konrádot, s miután bevette Krakkó városát, elbocsátotta a katonáit. Ám egy mise alkalmával a krakkói lovagok rajtaütöttek a hercegen, elfogták és Konrád fővárosába, Plockba hurcolták. A fogoly herceg fia, Henrik azonnal sereget gyűjtött, hogy kiszabadítsa atyját. Hedvig azonban ellenezte az újabb vérontást, s magára vállalta férje kiszabadítását. Elindult Plockba, személyesen tárgyalt Konráddal, és kiszabadította a férjét. Két unokája később Konrád fiaihoz ment férjhez, s ezzel tartós lett a családok közötti béke. Hedvignek sokat kellett szenvednie életében. Hat gyermekét temette el; férje a gnieznói érsekkel való vitája miatt kiközösítve halt meg. Unokája, II. Boleszláv, aki ,,Kegyetlen Boleszláv'' néven ismert a lengyel történelemben, saját testvérei, kolostorok, papok és saját népe elleni harcaival és megszámlálhatatlan erőszakos cselekményével keserítette a környezetét. Az egész vidék feljajdult, amikor Neumarktban a templomban és a temetőben nyolcszáz embert, férfiakat és nőket mészároltatott le válogatás nélkül. A legnehezebb óra Hedvig számára mégis Henrik fia halála volt. Mikor hírét vitték, hogy elesett a csatában, ,,nem ontott könnyeket, a fájdalom külső jeleit egyáltalán nem mutatta, hanem leányát, a trzebnicai apátnőt és a menyét vigasztalta, aki majdnem belehalt a fájdalomba. Ő pedig így imádkozott, égre emelt tekintettel: Köszönöm, Istenem, hogy ilyen fiút adtál nekem... vedd magadhoz a lelkét!'' Aztán kiment a csatatérre, hogy megkeresse fiának holttestét. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szentek, akik hasonlóvá váltak a megfeszített Krisztushoz, a kereszten élték át a vele való egyesülést. ,,Hedvig egy alkalommal mondja a legendája elmélyült imádságban térdelt a trzebnicai kolostor templomának feszülete előtt. Egyszer csak a feszület megmozdult, a Megfeszített jobb karja eloldódott a kereszttől, átölelte Hedviget, és megáldotta. Az Úr így adta tudtára, hogy meghallgatta imádságát.'' De ez a jelenet Hedvig életének legbenső misztériumát is jelzi, és az összes nagy misztikus rokonává teszi őt. Röviddel a halála előtt úgy rendelkezett, hogy ne rendkívüli sírba temessék el, hanem egészen egyszerűen, a többi hívő közé, a temetőbe. Ezzel is kifejezte, hogy az egyszerű emberek testvérének tekinti magát. A halálos ágyán kérte azt a fátyolt, amelyet unokahúga, Szent Erzsébet viselt, és a fejére kötötte. Így akart megjelenni a szentek közösségében, és azonnal meg is pillantotta a szent asszonyok seregét, akik hívogatóan jöttek elébe.
|
|||
