Adorans

Ezt a kérdést az interneten találtam.
A kérdés feltevése hibás, hiszen nem mindegyik pápát avatták szentté. A pápák listáját végignézve is gyorsan kiderül, hogy ki közülük szent vagy boldog és, ki nem.

Jézus csodatettei a szentségekben folytatódnak, maga Jézus is törekedett arra, hogy csodatettei mint jelek továbbra is fennmaradjanak az Egyházban. Erről tanúskodnak Márk evangéliumának befejező szavai: "Az Úr együttműködött velük, és tanításukat csodákkal kísérte és hitelesítette".

Az Egyház életében a csoda olyannyira "magától értetődővé" vált, hogy évszázadok óta egyik feltétele a szentté avatásnak: a szent közbenjárására legalább két csodának kell bekövetkeznie annak jeléül, hogy az Úr különleges módon munkálkodott benne és általa.

Szentjeink tiszteletének mai formáját jobban megértjük, ha kissé visszatekintünk a szentek tiszteletének kialakulására.
A szentek keresztény tisztelete már a II. században megkezdődött a vértanúk sírjánál. Akkoriban a pogány római család halottainak földi születésnapján össze szokott jönni a sírnál halotti torra. A keresztény közösség ehhez hasonlóan összegyúlt a vértanúk sírjánál égi születésük napján, de nem halotti tort ültek, hanem eucharisztikus lakomával, szentmisével emlékeztek meg róluk. E megemlékezés évszázadokon át a vértanúság helyéhez, illetve az ottani közösséghez fűződött. A legrégibb római naptár, az úgynevezett Chronograph szinte kizárólagosan csak Róma város vértanúinak nevét tartalmazza. A tisztelet helyhez kötöttsége oly mértékű volt, hogy a Boldogságos Szűz Márián, Szent Péteren és Pálon kívül még az apostolok sem szerepeltek benne.

Az üldözések elmúltával, a IV. századtól, a szentek naptára két forrásból is bővült: elsőnek kitágult az ünnepelt szentek köre. Befogadták az ünnepeltek közé a hitvallókat, azokat, akik börtönt és kínzást szenvedtek Krisztusért, de meg nem ölték őket. Majd tovább tágult a kör az aszkéták, a szerzetesek és a szüzek csoportjával, akiket úgy tekintettek mint vértelen vértanúságot vállaló hősöket. A naptár bővülésének másik forrása lett a római és helyi egyházak naptárcseréje: a római liturgia kisugárzott az egész Egyházra, és távoli helyi egyházak naptárát megismerték Rómában. E kölcsönhatás gyümölcse a Martirológium.

A IV. század után kivirágzott a szentek legendairodalma is. A legkorábbi irodalmi emlékek nagyon szűkszavúak, olyanok mint a hivatalos jegyzőkönyvek. A legendák ezzel szemben bőséges és színes elbeszéléssel szólnak a szentekről, írásba foglalván egyrészt a történeti hagyományt, másrészt a szent felé irányuló szeretettel teljes tisztelet alkotásait.

A középkor folyamán a naptár állandóan új szentekkel bővült, s lassan a liturgikus esztendő szűknek bizonyult a szentek befogadására. A liturgikus könyveket cserélték egymás között országok és egyháztartományok, átvették egymás nevezetesebb helyi szentjeit. Egyházpolitikai törekvések is hatottak a naptárra. Jóllehet a szentté avatást kezébe vette a pápa, s ezzel a XIII. századtól Róma szabályozó szerephez jutott, a naptár alakulását tekintve igazában nem tudott korlátokat szabni. Ám ez a bőség nem volt mindenütt és feltétlenül a jámborság táplálója. Később valaki meg is jegyezte: "Tönkretesznek minket az ünnepekkel. Egyik rangosabb mint a másik, és a plébános úr minden prédikációját új szenttel fűszerezi" (La Fontaine). A liturgiában ennek az lett a következménye, hogy a Krisztusra való emlékezést elborította a szentek ünneplése. A vallásos buzgóságban pedig odáig fajulhatott a dolog, hogy a szentek, akik valamiben hősi fokon követték Krisztust, háttérbe szorították Urukat és Ősmintájukat.

A szentek naptára nem tökéletes tükörképe az Egyház szentek iránti tiszteletének. Egyetlen naptár sem képes, de nem is akarja a "minden nemzetből, törzsből, népből vagy nyelvcsaládból" származó hatalmas sereget felsorolni, hiszen "senki sem tudja megszámlálni őket" (Jel 7, 9).Az egyetemes, illetve helyi liturgikus naptár, a Direktórium azokat a szenteket tartalmazza, akiket a szentmisében és a zsolozsmában ünneplünk. E közösségi ünneplés megkövetel bizonyos válogatást, hogy egyensúlyban maradjon az egyházi évben az üdvtörténet misztériumainak és a szenteknek ünneplése.