II. Én vagyok, aki egy szempillantásban
fölemelem az alázatos lelket,
hogy az örök igazságot jobban átértse,
mint ha tíz esztendőt tanult volna az iskolákban.
Én szavak zengése nélkül tanítok,
véleményeket egymásba nem bonyolítok,
elismerésben föl nem fuvalkodom,
érveket nem latolgatok.
Én megtanítalak arra, hogy megvesd, ami földi,
keveselld, ami most van;
az örökkévalót keresd,
az örékkévalót tudd,
kerüld az elismerést,
viseld el a botránkozást,
belém vesd minden reményedet,
semmit se kívánj kívülem,
s buzgó szívvel, mindennél jobban engem szeress.
Egy valaki, aki engem nagyon szeretett,
igen tudóssá vált az isteni dolgokban,
és csodálatosan beszélt.
Több hasznát látta annak,
hogy mindent elhagyott,
mint annak látta volna,
ha a tudományban műveli magát.
De némelyeknek mindenki előtt nyilvánvaló
dolgokról szólok,
másoknak kiválasztott titkokról,
van, akinek jelekben és árnyékokban,
gyöngéden jelenek meg,
mások előtt eláradó világosságban
nyilatkoztatom ki titkaimat.
A könyvekben egy a szó,
de nem mindenkit egyformán okosít meg.
Mert belül én munkálkodom, a tanító,
az igazság, a szív vizsgálója
és a gondolatok megfejtője,
a tettek sugalmazója,
s én annyit adok mindenkinek,
amennyit méltányosnak ítélek.
