Ünnepe: Június 24. ,,Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma kezdődik. Izajás próféta megírta: Nézd, elküldöm követemet, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! Keresztelő János a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára.'' (Mk 1,1-4). Így hangzik az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedeteiben megőrzött régi igehirdetési formulák egybehangzó tanúságtétele: Jézus nyilvános föllépésének kezdetei Keresztelő Jánosnak a Jordán mellett indított bűnbánó mozgalmába nyúlnak vissza. Az evangélisták közül az egyetlen ,,történész'' ennek az eseménynek páratlan üdvösségtörténeti jelentőségét egy hatos tagolású időmeghatározásban fejezi ki határozott vonásokkal (Lk 3,1 sk.): Tiberius császár uralkodásának tizenötödik éve az október 27. és szeptember 28. közötti időre utal, valószínűleg a Krisztus utáni 28/29. évben. Tulajdonképpen ez az egyetlen közvetlen évmegjelölés evangéliumainkban. Keresztelők - és keresztelési mozgalmak - nem voltak ismeretlenek a korforduló zsidósága előtt. De közülük csak egy kapta meg már zsidó kortársaitól ,,a Keresztelő'' nevet. János alakja és keresztsége különös, feltűnő lehetett. Alakjában semmi sem emlékeztetett az úgynevezett álmessiások viselkedésére, akiknek föllépéséről az újszövetségi hagyomány is beszél. Voltak, akik messiási prófétáknak adták ki magukat, s követőiknek megígérték, hogy megismétlik Izrael eszményi őskorának, a mózesi időknek csodáit. A Lk 2,30 szerint bizonyos, hogy János föllépése előtt a pusztában élt, tehát azon a helyen, amelyhez Izrael végső várakozásai fűződtek. Kumrán jámborai is a júdeai pusztában - távol a bűnös világtól és az elvilágiasodott templomtól - akartak fölkészülni akkoriban Isten végső megjelenésére. Még az is lehetséges, hogy János egy bizonyos ideig náluk tartózkodott. Az említett messiás-jelöltekkel szemben ő nem ígért semmiféle megmentő csodát, amely igazolhatta volna őt. A hagyomány egyetlen csodáját sem említi. A János-evangélium Betániát (1,28), később a Szalim közelében lévő Ainont nevezi meg János működési helyéül. Amikor a zsidók a Jordán déli folyásának steppevidékén meglátták a Keresztelő bőrövvel összefogott teveszőr ruháját és szűkös pusztai étkezését (Mk 1,6), egykori legizzóbb prófétájukra, Illésre kellett emlékezniök, akin ,,szőrruha volt, a derekán pedig bőröv'' (2Kir 1,8), s akinek az akkori zsidóság várakozása szerint a Vég előtt vissza kellett térnie, hogy Jahve vagy a Messiás előfutáraként fölkészítse a népet az üdvösség idejére. Jánosban a régi prófétaság szellemének megfelelő új Illés támadt. Az övénél nem kisebb bátorsággal hirdette meg a régi felszólítást: Tartsatok bűnbánatot! Térjetek egész emberségtekkel Istenhez és az ő eljövendő országához! (Mt 3,2). És Izrael ne ringassa magát álmokba: az Eljövendő nem fogja Isten népét elnyomóitól megszabadítani, nem fogja a világbirodalom fényébe emelni. Az ítélet végső aratását fogja elvégezni: ,,Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti'' (Mt 3,12). Vagy amint János egy másik képpel hirdeti: Az utána jövő Erősebb Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni, azaz Isten népének igaz tagjait megmenti, és a bűnbánattól elfordulókat megsemmisíti (Mt 3,11). A Keresztelő a nép minden tagját és osztályát, még vezető köreit is, kivétel nélkül megtérésre szólította föl. Már ő sem becsülte semmire, ha egyesek elbizakodottan megvetettek másokat, és vélt igazvoltukkal kevélykedtek. Ezt tette némely elkülönülő csoport, mint a farizeusok és az esszénusok, arra hivatkozva, hogy ők ismerik a törvényt. És arra se hivatkozzék senki vakmerően, hogy az Isten népéhez tartozik, se arra, hogy a nagy ősatya, Ábrahám érdemei mindent eligazítanak: ,,Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! Ne gondoljátok, hagy arra hivatkozhattok: Ábrahám a mi atyánk! Mondom nektek: ezekből a kövekből is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt!'' (Mt 3,7-10). ,,Aki utánam jön, erősebb nálam'' - hirdeti János, kinek bűnbánatra felszólító szava a meghirdetett ítélet közvetlen közelsége miatt minden más próféta szavánál súlyosabb. Ennek a végső fölkészülésnek a kifejezésére szólítja föl az embereket a ,,bűnbánat keresztségére'' (Mk 1,4). Ez a bűnbánati keresztség is új volt Izrael földjén és népében. Semmi köze sem volt az egyébként is csak a későbbi időkből kimutatható prozelita keresztséghez. Azt az önként vállalkozó pogányoknak és nem a zsidóknak kellett fölvenniök, hagy megtisztuljanak rituális tisztátalanságuktól. Különbözött egyes jelentéktelen zsidó közösségek megismételhető keresztségétől is. A prófétai igehirdető csak a megtérésre kész zsidóknak szolgáltatta ki egyszer, kizárólagosan és végérvényesen! Erről a megtérést követelő keresztségről természetesen Heródes Antipász negyedes fejedelem sem akart tudni. Heródes a bűnbánatot hirdető Jánoshoz térbelileg igen közel, Jerikóban élt, melyet apja téli szállásul újra fölépíttetett. A próféta szózata alól azonban ő sem tudta kivonni magát. Mint Sámuel, Nátán vagy Illés, a Keresztelő is igaz prófétaként emelte föl szavát az Isten parancsát semmibe vevő tartományi fejedelem ellen, aki elcsábította mostohatestvére feleségét, Heródiást (Mk 6,18). Az, hogy Heródes vétkét János oly bátran megnevezte, elfogatásához vezetett. Amint a zsidó történetíró, Josephus Flavius tudósít minket, Mahérusz várába zárták, a Holt- tengertől keletre, ahol Heródesnek pompás palotája volt. Tulajdonképpeni ellenfele, Heródiás csak az alkalmat várta, hogy a kellemetlen erkölcsbírót végleg félretegye az útból. Megtalálta a módját, hogy mostohalányának, Szaloménak tánca révén egy nagy ünnep boros hangulatában csapdába ejtse a kéjsóvár vénembert, és szörnyűséges ajándékot követeljen tőle: a rab János fejét (Mk 6,17-- 29). A szokatlan, szinte ijesztő külső, amely Jánost a régi próféták tanítványának mutatta, kemény szigorúsága, magával ragadó prédikációja, előrelátó tekintete, amely megértette az idők jeleit - s mindez a csodálatos emlékekben oly gazdag Jordán rohanó vizei mellett-, nem maradt hatástalan. Az Újszövetség megőrizte a Keresztelő igehirdetésének megrendítő következményeit. A megtérést elutasító farizeusi jámborok meggyanúsították a Keresztelőt komor, aszketikus életmódja miatt (Mt 11,18 sk.). Jeruzsálem vezető körei hivatalosan megkérdezték a Keresztelőt, hogy ő-e a Próféta, azaz a MTörv 18,15-ben megígért üdvözítő (Jn 1,25). Sőt, amint Josephus mondja, Heródes Antipász messiási megmozdulástól, lázadástól tartott. A néptömegben sokaknak elég éber volt a lelkiismerete ahhoz, hogy fogékonyak legyenek a bűnbánat hirdetőjének szavára. Sőt, ha a Keresztelő kivégzése után rögtön elterjedt a hír, hogy föltámadt, és az ő csodatevő ereje működik Jézusban (Mk 6,14), akkor ezek az emberek nyilván meg voltak győződve a Keresztelő isteni küldetése felől. Még jellemzőbb, szinte végzetes volt János hatása a saját tanítványaira. Hogy Jézus csak a Keresztelő fogságba vetése után kezdett-e tanításával színre lépni és tanítványokat gyűjteni, amint a szinoptikus hagyomány állítja (Mk 1,14 sk.), vagy már János mellett működött, és tanítványaival Jánoshoz hasonlóan kereszteltetett (Jn 3,22; 4,1 sk.), ez nyílt kérdés maradhat. Annyi biztos, hogy a János- evangélium Keresztelő Jánost úgy jellemzi, mint akinek előkészítő és úttörő feladata van az üdvösség idejének elérkezte előtt (Jn 4,27 sk.). Tanítványai azonban, legalábbis néhányan, úgy vélték, hogy halála után is hűségesnek kell maradniok mesterükhöz: azaz nem Jézusban, hanem Jánosban látták Isten végső küldöttét. Lassanként szektás közösséggé alakultak, amely a krisztushívőkkel rivalizált. Jn 3,26 szerint mesterük, János előtt is háborogtak Jézus keresztelésének nagyobb sikere miatt: ,,Mester, aki a Jordánon túl nálad volt, s akiről tanúságot tettél, az most szintén keresztel, és az emberek tódulnak hozzá.'' Szent Pál még Efezus vidékén is talált János- tanítványokat, akik még nem is hallottak a Szentlélek keresztségéről (ApCsel 19,1-7). Míg az újszövetségi hagyomány egy része a Keresztelőt minden előzmény nélkül lépteti föl, tehát nem ismeri előtörténetét, sem meghívatásának történetét, a Lukács-evangélium elmondja születésének és névadásának csodálatos körülményeit idős szülei, Zakariás zsidó pap és Erzsébet otthonában. Ez - a 6. századtól nyomon követhető hagyomány szerint - a Jeruzsálemtől 7,5 kilométernyire nyugatra lévő Ain-Karimban történt. Még fontosabb az, amit egyetlen más prófétáról sem állítottak soha: János anyja méhétől fogva el volt telve Szentlélekkel. Ő volt tehát Jahve végső időkre szánt prófétája, aki születése, beszéde és tettei által meghozza Izrael népének az üdvösség idejét (Lk 1,15-17). Ha igaza van az újabb kutatásnak, a gyermek Keresztelő születéstörténete a Keresztelő körének hagyományára megy vissza, ahol anélkül alakult ki és származott tovább, hogy Jézus történetére gondoltak volna. Csak a keresztény hagyomány egyesítette, és hozta vonatkozásba Jézus fogantatásának és születésének történetével. A Keresztelő tanítványai félreismerték más prófétáknál hasonlíthatatlanul nagyobb méltóságát. Ennek köszönhető, hogy az ősegyháznak egyre jobban védekeznie kellett János személyének túlértékelése ellen. A Krisztusról szóló igehirdetés kényszerítve érezte magát, hogy tisztázza a Messiás prófétai előfutárának szerepét. ,,A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed...'' (Lk 16,16). Bármily nagy volt is a Keresztelő, ,,aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála'' (Mt 11,11). ,,Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról'' (Jn 1,8). ,,Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára'' (Jn 3,28) - mondja maga János önmagáról. Egyszer azonban, Jézus Jordán-beli megkeresztelkedésekor föl kellett cserélődnie a szerepeknek: ,,Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám?'' (Mt 3,14). Az a tény, hogy a későbbi János-szekta utólag elrajzolta a bűnbánathirdető alakját, mit sem változtat a Keresztelő üdvtörténetileg páratlan jelentőségén. Nem kisebb, mint maga Jézus lett isteni küldetésének és prófétai nagyságának örök tanúja azáltal, hogy fölkereste a Jordánnál, és megkeresztelkedve vallomást tett prófétai igehirdetése és Isten népének fölkészítése mellett (Mk 1,9). Hallgatóinak kell megvallaniok, mi vitte ki őket a Jordánhoz. Talán egy langyos szélkakas-ember vonzotta őket, aki az emberek szája íze szerint beszél? (Mt 11,7 sk.) Ők tudják, hogy egy prófétához vonultak ki. ,,Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobb... Asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál'' (Mt 11,7-11). Miért? Mert ő az utolsó próféta, aki mint közvetlen út-készítő, egészen a kezdődő Istenország küszöbéig vezet. Ezért az ősegyház joggal látta meg benne az újra eljött Illést (Mt 7,10.14). Jézus a maga isteni küldetését annyira összekapcsolja Jánoséval, hogy azoknak, akik János bűnbánati keresztségét elutasították, kijelenti, hogy ezzel vele és küldetésével szemben is döntöttek (Mk 11,27--33; Lk 7,29 sk.). Jézus nemcsak az isteni megbízatás dolgában tudja egynek magát előfutárával, hanem az elutasíttatásban is; hiszen egyaránt félreismerik, s megvetéssel és gyanúval fogadják Jánosnak, az előfutárnak és bűnbánathirdetőnek, valamint Jézusnak, az üdvösség meghozójának életmódját: ,,Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja'' (Mt 11,18-19). Jézus kétségtelenül útkészítőjének nyilvánította a Keresztelőt. De vajon megfordítva, a Keresztelő is fölismerte Jézusban a megígért Messiást, és tanúságot is tett róla? Erre nem is olyan egyszerű igennel felelni, mint első tekintetre látszik. A Márkus-forrás Keresztelőről szóló híradása beszél ugyan egy eljövendő égi bíróról, de nem úgy, mint a küszöbön álló, a hamarosan elkövetkező Istenország csodatevő meghirdetőjéről. Ha a Keresztelő tanúságot tett volna a már jelenlévő Jézus Messiás-voltáról, akkor János mozgalmának utóélete érthetetlen volna. Nem lehetne mással magyarázni, mint a Jézussal és az ő közösségével való - a Keresztelő szavaira alapuló - nyílt szembefordulással. Az viszont nagyon is érthető, hogy a Krisztusra visszatekintő ősegyházi igehirdetés arra törekedett, hogy az eljövendő világbíró prófétáját már az elérkezett, jelenlevő Messiás Jézus tanújává tegye, különösképpen a János-szektával való viták miatt. Ez a törekvés mindenekelőtt a János-evangéliumban szembetűnő. A legrégibb hagyomány szerint a Jordán-parti kinyilatkoztatás eseményei kizárólag Jézusra irányulnak (Mk 1,9-11). A negyedik evangélium viszont Jézus méltóságának különleges, Jánosnak és másoknak szóló tanúságaként értelmezi (Jn 1,30-34). Nyomatékkal mutat rá a Keresztelő a Jordánnál megjelenő Jézusra: ,,Íme, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!'' (1,29), és maga küldi tanítványait Jézushoz (1,35-51). Hatásosabban és erősebben nem lehetett volna a Jézus és a Keresztelő között fennálló kinyilatkoztatás-történeti viszonyt a Keresztelő- mozgalomnak címezve ábrázolni. A hagyomány mindenesetre megmutatja nekünk a helyes távlatokat. János igazi próféta volt, az utolsó és a legnagyobb a próféták közül. Nem elég nagyság ez? Az evangélium forrásai szerint a bebörtönzött Keresztelő tanítványai útján megkérdezi Jézust, hogy ő-e ,,az eljövendő'', aki a megjövendölt Bíró lesz, vagy valaki mást várjanak. Jézus az izaiási üdvösség-prófécia szavaival felelt: a vakok látnak, a süketek hallanak, a közelgő istenországát az üdvösség tettei hirdetik. És válaszát az éppoly komolyan intő, mint vigasztalóan ígéretes boldoggá nyilvánítással zárja: ,,Boldog, aki nem botránkozik rajtam'' (Mt 11,2-6). Bizonyos, hogy nem esett ki egyetlen gyöngyszem sem a Keresztelő koronájából, ha a fogságban Jézus működéséről tudomást szerezve kérdést intézett hozzá. Sokáig úgy gondolták, a Keresztelő csak látszat, afféle ,,pedagógiai'' kérdést akart föltenni, hogy maga Jézus szüntesse meg tanítványai kétkedését. Mindazonáltal amennyire alaptalan ennek föltételezése, épp oly helytelen lenne azt állítani, hogy a Keresztelőnek kétségei voltak Jézus küldetését illetően. Joggal tehette föl az említett kérdést egyszerűen csak azért, hogy Jézus erősítse meg őt - akire küldetése végén a vértanúság vár - hitében, hogy Jézus megjelenése és cselekedetei az ő próféciáinak beteljesülései. János semmit sem veszít nagyságából, ha úgy áll előttünk, mint az igaz világosság tanúja - mely világosság a világba jött -, de nem ő maga a világosság (vö. Jn 1,8--10). Ő még teljesen az ószövetségi prófétaság talaján áll. Még nem tesz különbséget a Messiás első és második eljövetele közt. A végső idők lélek-kiáradását és az ítéletet együtt látja. Még nem tudta, hogy a Messiásnak először Isten kegyelmi idejét kell meghirdetnie, a szenvedésnek és bűnnek alávetett emberiség megváltójaként kell megmutatkoznia, mielőtt újra eljön ítélni, és megszüntetni a világ minden baját és jogtiprását. Ez a valódi, a Keresztelő saját belső gyötrődéséből született kérdés volt az egyetlen és utolsó tett, amelyet az evangéliumok a haláláig hű prófétáról közölnek. És éppen ebben világosodik meg számunkra történetének sokatmondó, példaszerű jelentése. A Messiás előfutárának is - aki ,,asszonyok szülöttei közt a legnagyobb'' volt - szembe kellett néznie a ténnyel, hogy az Eljött más, mint akire számított, üdvözítő műve másképpen kezdődik, mint bárki is várta. Az előfutárnak sincs más útja az egyéni üdvösséghez, mint a hit útja: az Isten - Názáreti Jézusban adott utolsó - kinyilatkoztatásába vetett hit útja. Jánosról, aki az Isten küldötte volt (Jn 1,6), a Szentírás oly világos és fölemelő tanúságot tesz, hogy üdvösségtörténeti jelentőségét semmiféle legendás vagy elbeszélő szöveg nem emelheti. Mégis álljon itt Szent Ágoston szava az Újszövetség súlyos ajkú prófétájáról (Sermo 293,1-3): ,,A megszentelt János születését ünnepli az Egyház. Nincs más az atyák között, akinek földi születésnapját ünneppel ülnénk meg, csak Jánosnak és Jézusnak a születését ünnepeljük. Ez nincs jelentőség híján. Ha talán magyarázatunk a tárgy méltóságához képest rövidnek tetszik is, tartalma mégis annál fönségesebb és termékenyebb. János meddő öregasszonytól születik, Krisztus fiatal szűz leánytól. Apja nem hisz János születésében, ezért megnémul. Mária hisz Jézusban, is hitben foganja őt. János olyan mint valami határvonal a két szövetség, az Ó- és az Újszövetség között. Maga az Úr állítja, hogy János valamiképpen határ. Ezt mondja ugyanis: ,,A próféták és a törvény Jánosig tartanak.'' (Mt 11, 13) János a maga személyében az Ószövetséget ábrázolja, de már az újat hirdeti. Mivel az Ószövetség képviselője, azért öregtől születik. Mivel pedig az újat hirdeti, azért már anyja méhében prófétává lesz. Még meg sem született, és Mária érkezésekor anyja ölében repesett az örömtől. Már akkor küldetést kapott, születése előtt. Még mielőtt látta volna őt, nyilvánvalóvá lett, kinek lesz előfutára. Szent összefüggések ezek, és meghaladják a törékeny emberi mértéket. Végül megszületik, megkapja nevét, és apja nyelve megoldódik. Gondold meg, mi történt, mert képszerűen az igaz valóságot jelzi. Zakariás hallgat, és elveszíti hangját mindaddig, amíg az Úr előfutára, János meg nem születik, és vissza nem adja a hangját. Zakariás hallgatása mi más, mint rejtett, titkos és elzárt prófécia, melyet Krisztus tanítása tesz világossá? Értelme megnyílik az ő eljövetelekor, s ami rejtve volt, napvilágra jön annak megjelenésével, akiről a jövendölés szól. Az a tény, hogy Zakariás szava megjön János születésekor, ugyanazt jelenti, mint a templom függönyének szétszakadása Jézus keresztre feszítésekor. Ha János önmagát hirdette volna, Zakariás ajka nem nyílt volna meg. Megoldódik a nyelv, mert megszületik a hang. Mert János az időben hangzó hang, Krisztus azonban a kezdettől hangzó örök Ige.'' |
|||
