Adorans

Ünnepe: április 29.
* Bra, 1786. május 3.
† Chieri, 1842. április 30.

Giuseppe Benedetto Cottolengo Itáliában, egy piemonti kis városban, Brában született 1786. május 3-án. Mélyen vallásos család elsőszülött fia volt és még tizenegy testvér követte, akik közül később Józsefen kívül még két fiú lett pap (Luigi világi pap, Alberto domonkos szerzetes). Az egész családra nagy hatással volt az édesanya rendkívüli szeretete a szegények és a betegek iránt.

József gyermekkorában a francia forradalom hatásai érvényesültek Észak-Itáliában is. Amikor papi hivatást érzett és felvették kispapnak, nem léphetett szemináriumba, mert az a háborús idők miatt zárva volt. Három évig otthonról járt iskolába és végezte a filozófiát, illetve a teológia első évét. 1805-ben végre Astiban újra megnyitották a szemináriumot, s itt fejezte be tanulmányait. 1811-ben Torinóban szentelték pappá.

Kezdetben szülővárosában, Brában káplánkodott, majd hamarosan Corneliano d'Albában lett helyettes plébános. Mivel minden vágya az volt, hogy egy falusi plébánián szolgálhassa a lelkek üdvösségét, Cornelianóban úgy tűnt, betelik szívének vágya. Isten azonban arra választotta őt, hogy a nagyvárosi szegények apostola legyen, s ezzel megmutassa, a szociális kérdésnek a legnyomorultabb és legelesettebbek között is van megoldása: az irgalmas szeretet.

Amikor a környékbeli paptársak közelebbről megismerték, észrevették, hogy Józsefben olyan lelki-szellemi képességek szunnyadnak, amelyeket ki kell még művelni, ezért továbbtanulásra buzdították. Be is iratkozott a torinói egyetem teológiai karára és 1816-ban doktorált. Egy kis időre hazatért Brába, majd 1818-ban megkapta püspökétől azt a helyet, ahol szociális apostoli műve megszülethetett: Torinóba helyezte kanonokként a Corpus Domini templom káptalanjába.

Kilenc évig szentmise - zsolozsma- prédikálás - gyóntatás voltak életének sarkpontjai. Ami szabad ideje maradt, azt a szegények gondozására fordította. Egy időben Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) élete volt a lelkiolvasmánya, s Szent Vince példája különösen felgyújtotta szívében az irgalmas szeretetet. A nép csak úgy hívta, hogy ,,a jó kanonok''. Egy látszólag váratlan, de nem rendkívüli esemény hozta élete nagy fordulatát.

1827-ben egy lyoni család utazott át Torinón, s az asszony súlyos beteg lett. Férje három apró gyermekkel és áldott állapotban lévő feleségével hiába keresett menedéket. A kórházban azzal utasították el, hogy a terhes asszony a szülőotthonba való; a szülőotthon nem fogadta be, mert tbc-s volt. Végül a város menhelyén találtak menedéket, ahova az utcán felszedett betegeket szokták egy időre elhelyezni. Az asszony állapota válságosra fordult, és József kanonokot hívták a haldoklóhoz. Ellátta a beteget az utolsó útravalóval, mellette volt haláláig, vigasztalta az özvegyet és az árvákat. Visszatérve a Corpus Domini templomba, meghúzatta a harangot, és az összegyűltekkel a Szűzanya oltáránál elimádkozta a Lorettói litániát, melynek végeztével örömtől sugárzó arccal csak annyit tudott mondani: ,,Megadatott a kegyelem! Áldott legyen Mária!'' - ebben az órában ismerte fel ugyanis, hogy Isten őt az egészen elhagyatottak lelki-testi támaszának rendelte. A litánia imádkozása közben a Szűzanyától kapta a gondolatot, hogy nyisson otthont az elhagyatott, szegény betegek számára.

Azonnal ki is bérelte a templommal szemben lévő ház két szobáját, és a Gondviselésre támaszkodva megkezdte apostoli munkáját: az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlásával hirdette az Evangéliumot és készített utat a hitnek. Egy fiatal özvegyasszony, Maria Nasa Pullini a munkatársa lett, és megkezdte a betegápolásra felkészíteni a jelentkező leányokat. A két szoba napokon belül szűknek bizonyult a betegek számára, ezért sorra vette bérbe József a szomszédos szobákat és lakásokat. A szomszédok természetesen idegenkedve nézték, hogyan hozzák egymás után hordágyon a betegeket, hogyan gyűlnek ebben a nevezetessé váló házban a kitaszított nyomorultak. Amikor híre jött, hogy kolera ütötte fel a fejét a tartományban, a városi hatóságokkal eltávolíttatták Józseffel és munkatársaival együtt a betegeket, a házat pedig bezáratták. 1832. április 27-e volt. József természetes derűvel fogadta a kilakoltatást: ,,Felénk az a szokás, hogy a káposztapalántát átültetik, hogy jó nagyra nőjön!'' - mondta. - És átköltözött a Valdocco városrészbe, Torino nyomornegyedébe, ahol húsz évvel később Don Bosco (lásd: A szentek élete, 72. o.) is otthont talált a módosabb polgárok közül kinézett fiaival.

József még aznap, amikor átköltözött, útközben felvett a kocsijára egy fiatal, rákos beteget. A házra, amelyet bérbe vett, ezt írta ki: ,,A Gondviselés Kis Háza'', és Páli Szent Vince oltalmára bízta új otthonát. A nyomorultak pedig jöttek: először a súlyos betegek, úgyhogy egyre több kórházi ágyat kellett biztosítani; aztán a süketnémák, a magatehetetlen öregek, idegbetegek, nyomorékok... és József fogadta őket. Minden újabb csoportot külön családnak tekintett, munkatársait a szolgálatukra nevelte, ő maga pedig a legsúlyosabb eseteknél teljesített szolgálatot.

A testben nyomorultakkal egy időben a lelki sérültek is áradni kezdtek hozzá, s egymás után nyitotta otthonait az árvák, az utcagyerekek, a bukott nők, a veszélyeztetett leányok s ki tudná elmondani még, hányféle nyomorúság számára. Senkit el nem utasított, bár semmiféle vagyona nem volt, s ha megkérdezték, hogy mire alapozza egyre terebélyesedő intézményét, azt válaszolta: a Gondviselésre. Csúcsára állított piramishoz hasonlította alapítását, amely az isteni Gondviselésre támaszkodik. A gyóntatója egyszer azt mondta Józsefről: ,,Cottolengónak egymagának nagyobb hite van, mint egész Torinónak együttvéve!''

Munkatársait így tanította: ,,Nekünk nem a Kis Ház szükségleteiért kell imádkoznunk és nem aggodalmaskodnunk kell, hanem csak azzal kell törődnünk, hogy Isten kedvében járjunk és mindenütt megtegyük Isten akaratát. A mi Urunk ugyanis arra tanított minket, hogy először Isten országát keressük, és minden mást ráadásként megkapunk. Amit a szegényeknek adunk, egészen adjuk oda. Ha visszatartunk valamit, a Gondviselés nem küld semmit, mert Ő tudja, hogy még van tartalékunk. Ki kell osztanunk, amink van és nem kell a holnapi napra gondolnunk... A Gondviselés még soha nem juttatott csődbe minket, és Istennek nem nehezebb ötezret táplálni ötszáznál. Ha hiányt szenvedünk, azt bizalmunk hiányának kell tulajdonítanunk. A Gondviselésnek ugyanis az a törvénye, hogy átlagos bizalomra a megszokott módon, a rendkívüli bizalomra rendkívüli módon válaszol.''

Amikor a Gondviselés Kis Háza már városrésznyi nagyságot ért el, és a piemonti király is felfigyelt a dologra, felkínálták Józsefnek, hogy birtokadományokkal támogatják. Ő ezt a leghatározottabban elutasította, és azt mondta: ,,A Kis Ház addig fejlődik, amíg nincs semmije, amint birtokokkal ajándékozzák meg, hanyatlani fog!'' Amikor a király megkérdezte, gondol-e arra, mi lesz alapításával, ha meghal, azt válaszolta, hogy nem történik más, mint a királyi udvarban az őrségváltáskor. Ha Isten akarja, az őrségváltás megtörténik a Kis Házban is, s az utód pontosan fogja folytatni a művet.

Tíz év alatt a Kis Ház valóban kibontakozott, és nem ,,nagy ház'', hanem háztömbök sokasága fogadta be József különböző családjait. Közben egymás után alapította a szerzetesi kongregációkat férfiakból és nőkből a különféle szolgálatokra. A betegápolók, tanítók és nevelők mellett gondja volt örökimádó apácákra is, akik az egész alapítás kegyelmi hátterét vannak hivatva biztosítani.

Amikor pedig József érezte, hogy eljött az ,,őrségváltás'' ideje, elbúcsúzott övéitől, és Chieribe ment az öccséhez, hogy családjaitól távol halhasson meg. Amikor búcsúzáskor az egyik nővér sírva mondta: ,,Atya! Mi lesz velünk?!'', így válaszolt: ,,Légy nyugodt, ha a mennyországban leszek, ahol mindent megtehetünk, többet fogok segíteni nektek, mint amikor köztetek voltam. Belekapaszkodom a Szűzanya köpenyébe, és a szememet nem fordítom el rólatok. De el ne felejtsétek, amit én, szegény ember mondtam nektek!''

Utolsó szavai a zsoltárt idézték: ,,Vigadtam, mikor nekem azt mondották: Az Úrnak házába fölmegyünk!'' (122. zsolt.). 1917-ben boldoggá, 1934. március 19-én szentté avatták.