Adorans

Ünnepe: január 22.
* Róma, 1795. április 21.
† Róma, 1850. január 22.

Szüleinek, akiknek szent életét Vince gyakran emlegette, élelmiszerkereskedése volt Rómában. Vincének kezdetben nem sikerült az iskolában helytállnia. Tanítója, egy piarista atya mondta róla: ,,Egy kis szent ő, csak kár, hogy butácska''. Anyjával együtt aztán bensőségesen imádkozott a Szentlélekhez, és segítségével a legjobb tanulók egyike lett.

Kispapként írt sorai megéreztetnek valamit szenvedélyes természetéből:

,,Isten mindenben és mindenkor! Semmit sem akarok, ami nem tetszik Istennek, semmit, semmit, semmit, de mindent, mindent, ami tetszik Istennek. Istent keresem egyedül, egyedül, egyedül!''

Vince számára Isten elsősorban a végtelent, a mérhetetlent, a végtelenül szentet és tökéleteset jelentette. Isten végtelenségével szemben önmagát semminek érezte. ,,Semmi és bűn az én egész gazdagságom, semmi és bűn az én egész életem. Ám Isten szeretete és nagy irgalmassága által Urunk, Jézus Krisztus egész élete az én életem.'' Méltatlanságának ez az érzése arra késztette, hogy az Irgalmasság Anyjánál keressen menedéket.

1818-ban szentelték pappá Vincét. Filozófiából és teológiából doktorált, majd segédtanár lett a Sapienzia-egyetemen. Barátja, Bufalo Szent Gáspár (1786--1837) egyre jobban az apostolságra és a karitatív feladatokra irányította a figyelmét. Esti iskolát alapított az iparos- és munkásfiatalság számára. Rendkívül sikeres lelkigyakorlatokat tartott. Egyszer, még tanulóként egy látomásban szemlélte a szegények, üldözöttek, szenvedők végtelenül hosszú menetét; a tekintetüket reá irányították, ő pedig feléjük tárta a karját, és felkiáltott: ,,Meg akarlak vigasztalni benneteket, szenvedéseitek részese akarok lenni.''

Harminckét évesen a római szeminárium spirituálisa lett. Meggyőződése volt, hogy azt ,,a lelkületet, amely a papszenteléskor nem sajátunk, később már nem szerezzük meg; nem mintha teljességgel lehetetlen lenne, hanem mert nagyon nehéz''. Más szemináriumok és kolostorok is megnyerték gyóntatóatyjuknak. Tudták, hogy karizmatikus kegyelemmel felruházott férfi, és így gyakran hívták haldoklók ágyához és kivégzés előtt álló gonosztevőkhöz. Egyszer egy halálosan beteg öreg harcos töltött revolverét a fejpárnája alá helyeztette, hogy lelője a papot, aki megkísérli, hogy felkeresse. Vince öreg nőnek öltözött, és addig szolgálta, amíg végül feltehette a stólát, és meggyóntathatta.

Szüntelenül úton volt kolostorok, kollégiumok és intézetek, templomok és oratóriumok, a nyomor házai és a gazdagok palotái között, ahol koldulnia kellett. A leggyakrabban igénybe vett gyóntátóatyák és igehirdetők közé tartozott. Egyszerű prédikációi számtalan megtérést idéztek elő. Egyszer a következő szabályokat ajánlotta az igehirdetőknek: ,,Imádkozni, tanulni, és azt, amiről a prédikáció szól, olyan jól gyakorolni, ahogyan csak lehetséges. Először tanulmányozd a szentbeszéd tárgyát, és lehetőleg ne keresd a prédikálás alkalmát. Ha viszont felkérnek a prédikációra, a legszükségesebb és leghasznosabb igazságokról kell szólni, hogy a népben újból felélesszük a hitet, és újra meggyújtsuk a szeretetet, aztán bíznunk kell Istenben, aki hív minket. A prédikáció előtt a lehetőség szerint legalább néhány pillanatot az imának és egy szentírási fejezet elolvasásának kell szentelni... A prédikáló ébressze fel magában azt a kívánságot is, hogy Jézus prédikáljon általa, és teljes bizalommal imádkozza hozzá: ,,Tüntess el engem, és lépj Te a helyembe!''

Pallotti állandó kérése volt az Úrhoz: ,,Zúzd össze az életemet, és ültesd a helyébe a tiedet!'' És ezt is el tudta imádkozni: ,,Koronázd meg irgalmasságodat azzal, hogy minden teremtménynek megmutatod az én méltatlanságomat és a Te nagyságodat. Különösen arra kérlek: indítsd valamely teremtményedet arra, hogy verjen, vessen meg, kínozzon és alázzon meg akaratod szerint, hogy ily módon legyőzzem szenvedélyeimet és büszkeségemet, s minden rossz teljesen szétzúzódjék bennem, és minden csak a jóra irányuljon most és mindenkor''.

A megaláztatásért mondott imádsága meghallgatást nyert abban a tíz évben, amikor a nápolyiak római templomának igazgatója volt. Ez az elhanyagolt templom tükrözte azt a botránkozást keltő életet, amelyet semmittevésre fecsérelt el az az öt kötelességmulasztó pap, akiknek az elöljárója lett. Ezek a papok hihetetlen harcot vívtak ellene, hogy minden lehetséges módon ingereljék és visszalépésre késztessék. ,,Isten irgalmának bizonyságai ők, s az isteni gondviselés diadalmaskodik majd'' - volt Vince válasza, és maradt anélkül, hogy igazolta volna magát, vagy ellenintézkedésekhez nyúlt volna. Néhány év alatt sikerült közösségét teljesen átformálnia, és a vallási élet megújulása kisugárzott egész Rómára.

Bizonyára nem volt senki Rómában, aki olyan világosan felismerte volna az idők jeleit, mint Vince. Látta az 1848-as forradalmi év eljövetelét, és megérezte, hogy ,,egy új ugart kell feltörni''. Nemcsak a pápának javasolt egyetemes zsinatot a katolikus élet megújítására, hanem ennek a megújulásnak az érdekében kigondolta a katolikus apostolság világméretű, hatalmas tervét is. Minden katolikusnak, papnak, szerzetesnek és világi embernek egyaránt apostolnak kell lennie. A különféle apostoli tevékenységeket egységes szervezetté kell összefogni. Célja volt: ,,az igaz hitet minden nem katolikus közt elterjeszteni, a katolikusok hitét újból felébreszteni, megőrizni és további növekedésre segíteni; egyetemes szeretettel - melynek az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben kell megnyilvánulnia- oda hatni, hogy a világ megismerje: Isten a végtelen szeretet''. Mindenki, aki arra kötelezett, hogy felebarátját úgy szeresse, mint önmagát, arra is kötelezett, hogy együtt munkálkodjék képességei és lehetőségei szerint annak üdvösségén. Egy dolgot mindenesetre mindenki megtehetne: hogy imádkozzék és hogy jó példájával felebarátja épülésére szolgáljon. Mindenkinek van valahol és valamilyen módon alkalma, hogy jót tegyen: otthon vagy az utcán, szórakozás közben vagy a hivatalban, a tanulásban vagy a fizikai munkában rokonai, lakótársai, barátai és ismerősei üdvösségének elnyerésére. Mindenkinek arra kell törekednie a maga módján - még ha csak imádsággal és a keresztény erények gyakorlásával történik is ez -, ,,hogy az egész világon mielőbb egy nyáj és egy pásztor legyen''.

Kiérezzük ezekből a sorokból, hogy mennyire jogosan nevezhette XI. Pius pápa Vincét az Actio Catholica előfutárának. Mindenekelőtt saját életét csatolta hatalmas programjához, a tőle kiáradt ösztönzéseket, amelyek például szolgáltak különféle vallási társulatok, közösségben élő papok és testvérek társaságának és egy nővérkongregációnak az alapításához. Az utóbbiakat papok és laikusok körei támogatták és gondozták. Ezt a szervezetet ,,A Katolikus Apostolság Társaságának'' nevezte; feladata volt, hogy újból ösztönözzön minden katolikus vállalkozást, egyeztesse őket, megnyerjen számukra imádkozókat és mindenféle jellegű segítőket, olyanokat is, akik anyagi támogatást nyújtanak nekik. A Hitterjesztés Lyoni Egyesülete, amelynek a modern missziós mozgalom nagyon sokat köszönhet, ebben az anyagi támogatásban veszélyeztetve látta saját feladatát, elérte, hogy Vince művét betiltották; ez volt a legsúlyosabb csapás Pallotti életében. Amikor ismét engedélyezték, le kellett mondania a gyűjtő tevékenységről. A betiltással tehát elsősorban a laikus világra történő szélesebb körű, bensőséges ráhatást akadályozták meg. Emellett sok jó vállalkozást természetesen nem is lehetett már olyan jól támogatni, mint ahogy egyébként lehetséges lett volna. Pallotti műve ellen azt is felhozták, hogy a katolikus apostolság nem lehet valamely társulat feladata az Egyházon belül, hanem a világ püspökei ügyének kell lennie. ,,A Katolikus Apostolság Társasága'' átalakítva ,,A Missziók Jámbor Társasága néven folytatta tevékenységét. Vince a szívén viselte a külföldi missziók sorsát is; nevéhez fűződik a milánói és Mill Hill-i missziós szeminárium. Másik kedvelt gondolata volt az Egyház újraegyesítése. Ő hívta életre azokat a nagyszabású ünnepségeket, amelyeket évenként tartanak vízkereszt oktávája folyamán a San' Andrea- templomban az ortodox egyházzal való újraegyesülés végett.

1849 augusztusában így szólt Tiszteletreméltó Bernhard Maria Clausi (1798-1849) Vincéhez, a gyóntatóatyjához: ,,Vince, Vince, emelkedj föl ebből a szennyes világból! Mit keresel még itt? Egy hónap és három nap! Clausi 1849. december 20-án, Vince pedig egy hónappal és három nappal később halt meg. Egy fagyoskodó embernek ajándékozta a köpenyét, és köpeny nélkül ült be a hideg gyóntatószékbe. Az akkor szerzett tüdőgyulladásban halt meg 1850. január 22-én.

1950-ben XII. Pius pápa boldoggá, 1963-ban pedig XXIII. János pápa szentté avatta.