Ünnepe: január 11. A két nagy szerzetesatya, Teodóziosz és Mar Szaba-i Szent Szabbász nevéhez fűződik az 5. században Palesztina szerzetességének első nagy virágzása. Baráti kapcsolatuk miatt találóan nevezték őket ,,Péter és János új apostolpárjának''; mindketten a szerzetesi élet más-más változatát képviselik - Szabbász remete, Teodóziosz a közösségi élet előharcosa -, egyetértésük azonban, amely hosszú, mozgalmas életükben sokféle módon megmutatkozott, minden másnál jobban mutatja, hogy a szerzetesi élet különböző formái között éppoly kevéssé áll fenn kibékíthetetlen ellentmondás, mint a két, olyannyira különböző apostol között. Teodóziosz egy kis kappadókiai faluban, Mogarisszoszban vagy Garisszoszban nőtt fel elzárva a világ sürgés-forgásától, és már nagyon fiatalon egyházi szolgálatba lépett a közeli Komanában. Mint lektor és zsoltárénekes mindenekelőtt a Szentírást és a zsoltárokat ismerte és szerette meg; ezek ébresztették fel már nagyon korán izzó vágyát a teljesen Istennek szentelt élet után. Vonzotta a Szentföld és az ott felvirágzó szerzetesség. Amint alkalom kínálkozott számára a szentföldi zarándoklatra, elindult. Antióchiába vette az útját, és meglátogatta Oszlopos Szent Simeont (lásd: 25. o.), aki felismerte a fiatal zarándok jövendő jelentőségét, és nagy vonásokban felvázolta számára későbbi életét és kolostoralapítását. Szent Juvenálisz jeruzsálemi püspöksége (422-458) alatt érkezett Teodóziosz Jeruzsálembe. Miután tisztelettel adózott ott a szent helyeknek, felmerült előtte a kérdés: ,,Hogyan tanulhatom meg a bölcsességet - vagyis a szerzetesi életet: ha egyedül élek teljes csendben, vagy más jámbor férfiakkal együtt?'' Ő maga válaszolt rá: ,,Még gyakorlatlan vagyok a lelki harcban; nem marad tehát számomra más, mint hogy először oktatást szerzek a szent atyáktól, és csak utána szedem le a csend gyümölcseit.'' A közösségben való élet tehát csak előkészület lett igazi céljához: a remeték csendes visszavonultságához. Mihelyt azonban rendelkezett a szükséges felkészültséggel, hogy egyedül élhessen a pusztában, elhagyta mestereit, és visszavonult egy Jeruzsálemtől nem messze, a hegyekben lévő barlangba, amely a legenda szerint egykor a napkeleti bölcseknek szolgált éjszakai menedékül. Azt remélte, hogy élete végéig ott szolgálhat Istennek csendes nyugalomban és szemlélődésben. Aszkézise a legmesszebbmenően szigorú volt: csaknem ,,elfelejtett gondoskodni a testéről''. Böjttel, éjszakai virrasztással és szakadatlan imádsággal harcolt rendetlen hajlamai ellen, fegyelmezte a testét, és fáradozott szívének ama tisztaságáért és belső szabadságáért, amely a szemlélődéshez vezet. Tápláléka ezekben az években alig volt más, mint Isten igéje. Ám ,,a hegyen épült város el nem rejthető''; nemsokára Teodózioszból is kezdett kisugározni az istenismeret és istenszeretet tiszta fénye, és másokat is kezdett magához vonzani. Titokzatos azoknak az embereknek a vonzóereje, akik sem hatalmat, sem befolyást nem keresnek. A Teodóziosz által támasztott szigorú követelmények ellenére, vagy talán éppen azért egyre többen kérték, hogy nála maradhassanak. Szembe kellett néznie élete döntő kérdésével: elutasíthatja-e az istenkeresőket? ,,Nagyon jól tudta - mondja róla tanítványa és életrajzírója, Teodorosz petrai püspök -, hogy a szemlélődő nyugalom hozza a legtöbb lelki termést. Nem zárkózhatott el ama belátás elől, hogy emberbaráti cselekedet lenne, ha a kezét nyújtaná mindazoknak, akik meg akarnak menekülni és másoknak is''. Teodóziosz követte lelkiismerete hangját, és feláldozta szívének azt a vágyát, hogy zavartalan csendben éljen, és egyedül Istent kereshesse. Így a legnagyobb és legvirágzóbb szentföldi kolostor alapítója lett. Ez kijelölte további életútját. Minden erejét kolostorára és testvéreire fordította. 460 körül kezdődtek az építkezések. Egy zarándok szerzetesek számára adományokból létesített szállás lett az alapja annak a hatalmas kolostoregyüttesnek, amely a következő évek folyamán fejlődött ki. Cellák a több száz fős testvéri közösségnek, különféle műhelyek, vendégház idegen szerzeteseknek, három betegház: egy-egy szerzeteseknek, világiaknak és a szegényeknek, otthonok az öreg és elgyengült szerzeteseknek, egy ,,kolostor a kolostorban'' a pusztaság sok remetéje számára, akik erre az életre való felkészületlenségük miatt testi-lelki szenvedésekbe és betegségekbe keveredtek, és akiket Teodóziosz mindenhonnan felvett, vigasztalt, gyógyított és a helyes útra vezérelt, valamint több templom; mindezek a sivatag közepén egész kis várost képeztek, amelyben eleven, tevékeny élet bontakozott ki. Teodóziosz pedig a szó legigazabb értelmében mindenkinek mindene lett. Ámbár maga sem volt valójában képzett, övéinek kegyelemmel elhalmozott tanítója lett, s a szava mélyen hatolt a lelkekbe. Ahogy a Szentírás egész életében kiindulópontja és állandó kísérője volt, úgy lett tanítása tartalmává is. A szerzetesélet Krisztus Evangéliumának kitartó követését jelentette számára. Emellett mélységes szeretet lelkesítette a szent liturgia ünneplésére. Négy templom tartozott a későbbi években a kolostorhoz, így a különféle népcsoportok saját nyelvükön imádkozhatták a hét szent imaóra zsolozsmáját és hallgathatták a szentmise tanításait: görögök, thrákok, örmények és végül a pusztai remeték és más vezeklők, akiket Teodóziosz irgalmas szeretete befogadott. A görög nyelvű szentmisére összejött az egész közösség a főtemplomban. Szigorú fegyelem, mély imádságos szellem, béke és egyetértés uralkodott az egész kolostorban, s mivel a munka is megkapta a megfelelő helyét, a nagy közösség el tudta tartani önmagát. A szent különleges szeretettel törődött a szegényekkel és betegekkel s általában minden szükséget szenvedővel. ,,Mindenkinek mindene lett a Boldog - mondja petrai Teodorosz -, a szenvedők irgalmas orvosa volt, a vakok szeme, a bénák lába, a hajléktalanoknak fedél és a mezteleneknek ruha.'' Nap mint nap százával ültek a szegények asztalainál. Kolostora falain is túlnőtt Teodóziosz befolyása, amikor 493-ban a Szentföld összes kolostorának (koinobiumának) archimandritájává nevezték ki. Szabbász, a remetekolostorok archimandritája mellett ilyenképpen egész Palesztina számára a szerzetesi élet legjelentősebb vezetője lett. Növekedett a befolyása azokra a dogmatikus küzdelmekre vonatkozóan, amelyek azokban az évtizedekben megrengették a Szentföldet. A harciasan előrenyomuló monofizitizmussal szemben Szabbásszal együtt az ortodoxia legerősebb védőbástyája és a kalkedoni zsinat szenvedélyes védelmezője volt. Három alapvető erényt magasztal benne mindkét életrajzírója, petrai Teodorosz és szküthopoliszi Kürillosz: az igaz hitből fakadó legszigorúbb aszkézist, csaknem pazarló nyájasságot és barátságot minden idegen és szegény iránt és a szent liturgia szakadatlan ápolását. Mindezek valóban a krisztusi ember igazi ismertetőjegyei. Teodóziosz 529. január 11-én hosszú, súlyos szenvedés után, 105 éves korában halt meg kolostorában. Abban a barlangban temették el, amelyben fiatal remeteként élt. Szentségét halála után is sok csoda tanúsította. Kolostora a 15. századig a Szentföld ékessége maradt. |
|||
