Ünnepe: január 5. A nyugati egyházban egy kísérletről tud a hagyomány: Trier közelében állított magának ilyen oszlopot egy remete, de a püspök megtiltotta és leromboltatta az oszlopot. Az itt következő életrajz olvasásakor bennünk is felmerül, hogy túlzás, amit olvasunk. Simeont azonban a kortársak ,,a földkerekség legnagyobb csodájaként'' tartották számon. A 4. század vége felé született Szíria és Kilikia határán egy jelentéktelen faluban. Úgy látszik, hogy szülei nem voltak szegény emberek, de a fiuk mégsem kapott alaposabb képzést. Ifjúságát inkább a mezőn töltötte juhokat legeltetve. Simeonnal is az történt, ami oly sok szerzetessel: egy napon a templomban meghallotta az Úr szavát, és mindenkorra megváltoztatta az életét. A Hegyi beszéd szavai voltak ezek, amelyekkel az Úr boldogoknak magasztalja a ,,sírókat'' és a ,,tiszta szívűeket''. E szavak és egy álom hatására a fiatalember sürgető hívást érzett az imádságra közeli szomszédságának aszkétái körében, és elmagyaráztatta velük magának a szerzetesi élet alapjait, ahogy akkoriban - mindenekelőtt Szíriában - értették. Kemény, csaknem vad élet volt ez; ma erőszakoltnak és sok részletében természetellenesnek tűnik számunkra, mert úgy látszik, mintha a külső aszkézist tartották volna fontosabbnak. Nem lehet azonban fel nem ismerni, hogy az istenszeretet nagy belső heve lelkesítette ezeket az embereket. Simeon két év múlva elhagyta első tanítóit, akiknél a szerzetesi élet alapelvei mellett megismerte a zsoltárkönyvet és a Szentírást, majd belépett a szíriai Antióchia közelében lévő teledai kolostorba. Itt az aszkézis még sokkal szigorúbb volt, mint amelyhez addig hozzászokott. Tíz évig gyakorolta ott magát lankadatlan buzgósággal az alázatosságban és a türelemben. Egyre fokozott vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Elöljárójának közbe kellett lépnie, de mivel semmit sem ért el nála, végül el kellett bocsátania. Közvetlen alkalmat nyújtott erre egy esemény, amelyet a hagyomány különös szeretettel beszél el: Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy mélyen bevágott a húsába. Rájöttek titkára, mert a ruháján átszivárgó vér elárulta, és erőszakkal eltávolították róla a kötelet. Amikor ezért kiutasították a kolostorból, öt nap múlva félholtan találták - de még mindig zsoltárokat énekelve a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában. Ezután Simeon Tellneszinbe indult, egy nem messze lévő faluba; ama hegy lábánál feküdt, amelyen később az oszlopa állt. Remeteként akart itt élni. Bezárkózott egy parányi kunyhóba, és mivel éppen a nagyböjt közeledett, az Úrhoz, Mózeshez és Illéshez hasonlóan 40 napig étel és ital nélkül akart maradni. Mivel a pap, akitől tanácsot kért, lebeszélte erről az ,,öngyilkossági kísérletről'', készségesen odakészített erre az időre kenyeret és vizet; a 40 nap elteltével azonban mindkettőt érintetlenül találták, a remete pedig kunyhója földjén feküdt ájultan. Attól kezdve haláláig megtartotta a húsvét előtti 40 napos böjtöt, sőt még meg is nehezítette ezt a gyakorlatot. Három évet töltött a kunyhójában, s ezalatt számos tanítvány gyűlt köréje. Ekkor felment a hegyre, s egy ajándékba kapott földdarabot bekerített, önmagát pedig lánccal egy súlyos kőhöz kovácsoltatta. Később eltávolíttatta a láncot, de ott maradt a legszűkebb területen tetőzet nélkül, a szabad ég alatt. Következő lépésként egy oszlopra állt. Ez eleinte csak alacsony volt, de egyre magasabb oszlopokra cserélte. Közülük a legutolsó, vélhetően mintegy 20 méter magas oszlopon, amelyen két négyzetméternél nem lehetett több hely, húsz évet töltött állva, méghozzá hosszú ideig mindkét lábát úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket. Összesen mintegy negyven évet tölthetett az oszlopokon. Idővel pontos napirendet állított össze magának. Az éjszaka beköszöntétől a kilencedik óráig (tehát a következő nap délutánjáig) imádságba merült; a kilencedik órától pedig az embereknek szentelte magát, akik odasereglettek, hogy lássák, hallják, kikérjék a tanácsát, megvallják a bűneiket vagy fogyatkozásaikra gyógyulást keressenek. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából egyaránt. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádsága közepette a halál meg nem váltotta kínjaitól. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Tetteinek és szenvedéseinek helyén csakhamar zarándokhely létesült, amelynek romjai még ma is láthatók. Mint valami lepecsételt könyv, olyan számunkra Simeon élete, mégis teljes nyilvánosságában játszódott le az akkori civilizált világ országainak számtalan embere előtt. Mi ösztönözhette ilyenféle látszólag értelmetlen aszkézisre? És ha azt hitte, hogy Isten tetszését leli a természet ilyen erőszakos leigázásában, miért állt egy oszlopra, amely mindenki számára láthatóvá tette? Nem kellett volna-e inkább alázatosan a rejtettséget keresnie? A sok kérdés ellenére csodálatot kelt ennek az embernek a lelki ereje, mögötte pedig olyan erő érezhető, amelyet természetes módon nem lehet megmagyarázni. Maga Simeon arról az álomról beszélt, amelyet ,,megtérése'' kezdetén vallott be. Akkor ugyanis miközben - még félig gyermekként - a nyolc boldogság szavain tűnődött, azt álmodta, hogy ki kell ásnia egy épület alapjait. Eközben egy titokzatos hang egyre arra késztette, hogy ásson mélyebbre, és ne fáradjon bele. Csak amikor ez az alap már rendkívül mély lett, kapta azt az utasítást, hogy most már hozzákezdhet az építéshez. A rendkívül mély alapon a jelképek nyelvén kétségtelenül az alázatosságot kell érteni. És valóban: a szentség ismertetőjelei közül ezt a legcsalhatatlanabbat Simeonban magas fokon lehet megtalálni. Mindenki másnál bűnösebbnek tartotta magát, és nem vetett meg senkit, aki felkereste. Elérhető volt mindenki számára, szelíd és szeretetre méltó mindenki iránt; az osztályrészévé vált csodálatot egyedül az általa működő Istenre tudta áthárítani. Életét egyértelműen Isten megbízásának tekintette, s olyan módon valósította ezt meg, hogy nyomát sem találni benső bizonytalanságnak, vagy hivatása valódiságában való kételkedésnek. Az oszlopos szentnek nagy jelentősége volt a maga korában. Úgy állt az oszlopán, mint messzire világító fény, amely sokak útmutatója és Krisztushoz vezetője lett. Bizonyára sokan szenzációvágyból keresték fel, de jól ki tudta használni az általa előidézett bűvöletet: prédikált, intett, korholt, vigasztalt, gyógyított, jövendölt, beleavatkozott a teológiai vitákba, megtérített számtalan arabot és pogányt, hitehagyottakat és langyosakat vezetett vissza az Egyházba, a szava pedig eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt. Emellett napjának csak egy csekély töredékét szentelte külső ügyeknek. Az éjszakát és a nap nagyobb részét egyedül Istennek tartotta fenn. Ekkor áramolhatott belé az az erő, amely hallatlan kínjai közepette is rendíthetetlenül tartotta fenn. Hiábavaló, ha ezt az életet ,,igazolni'' akarjuk; belső titka rejtve marad számunkra. Jelentősége azonban kora súlyosan megpróbált Egyháza számára felbecsülhetetlen; szeretete és segítő jósága kiárad minden testi és lelki nyomorúságban sínylődő emberre, és Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában úgy áll még ma is előttünk, mint felfoghatatlan, utánozhatatlan ,,jel'', amely hirdeti, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne. |
|||
