A hagyományos felfogás Mózest tartja a mózesi könyvek szerzőjének. Bár maga a mózesi Ötkönyv névtelen, azaz nem nevezi meg szerzőjét, találhatók benne olyan részek, amelyek úgy tűnnek, mintha Mózestól származnának. "Ezután az Úr így szólt Mózeshez: Írd le azt emlékül egy könyvbe és közöld Józsuéval, hogy az amalekiták emlékét kitörlöm az ég alól" (2Móz 17,14) De az Ószövetség más könyveiben is találhatunk olyan utalásokat, amelyek azt a meggyőződést fejezik ki, hogy a Törvény Mózes alkotása. "Légy hát erős és kitartó, s ügyelj, hogy mindenben a törvény szerint járj el, amelyet szolgám, Mózes szabott neked...Ennek a törvények a könyve legyen minden időben ajdkadon." (Józs 1,7-8) Az Újszövetség szintén úgy tudja, hogy a Törvényt Mózes írta. "Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni." (Jn 8,5) A hagyomány egészen a XI. századig kevés kivételtől eltekintve - nem vonta kétségbe a könyvek mózesi eredetét. Ekkor azonban Ibn Ezra (982-1058) kételyeket támasztott legalább a könyv egyes részeinek a mózesi szerzőségét illetőleg. A XVI. században feölelevenítették a középkori zsidó tudós kételyeit és azt kezdték hangoztatni, hogy a könyveknek legfeljebb egyes részei származhatnak Mózestől (pl. Pererius - 1535-1610 és Bonferius 1573-1642), iletve hogy a Pentateukhoszt a Mózestől származó írásokból szerkesztették össze (Peírerius - 1594-1676). Thomas Hobbes (1588-1679) angol filozófus úgy tartotta, hogy csak az ötödik könyv egyes részei származnak Mózestől. Ilyen előzmények után állította fel elméletét Baruch Spinoza (1632-1677), amely szerint "alaptalan és ésszerűtlen az az állítás, hogy a Pentateukhoszt Mózes írta". Szerinte Ezdrás volt az, aki a zsidó Bibliát összeállította. Ennek első részét azért nevezte el Mózesről, mert nagyobbrészt Mózs életéről szólnak. A XVIII. században Jean Astruc (1684-1766) arra hívta fel a figyelmet, hogy a mózesi könyvek egyik részében a Jahve, másik részében pedig az Eohim istenév szerepel. Ebbőla megfigyelésből arra következtetett, hogy a mózesi könyvek legalább két fő (és tíz - isteneet nem használó - mellék) forrásból keletkeztek. Astruc elméletét töb irányba is prbálták továbbfejleszteni, de csak Julius Wellhausen (1844-1918) eredményei bizonyultak maradandónak. Szerinte a Pentateukhosz négy forrásra vezethető vissza: Az első forrás, amely következetesen a Jahve istennevet használja (Jahvista forrás - j), az i.e.9. század közepén keletkezett. A második forrás istenneve Elohim (Elohista forrás - E), ennek keletkezési ideje az i.e.8. század. A harmadik forrás az i.e.6. században jött létre, és nem más, mint a második törvény, vagyis a Deuteronómium (D). Lényegileg a fogság után, i.e. 500-450 között keletkezett a negyedik vagy papi forrás (P) az istentisztelet rendezése céljából. Az egyes források vagy okmányok egyesítése fokozatosan történt meg. Wellhausen elméletét bizonyos változtatásokkal ma is helytállónak tartja a kritikusok többsége. Rámutatnak azonban arra, hogy források helyett helyesebb hagyományról beszélni, mert a források összeállítói a különböző helyeken és körülmének között kialakult és határozott alakot öltött hagyományanyagot foglalták írásba. A jahvista hagyományt az egyszerűség és szemléletesség jellemzi. Érdeklődése egyetemes: Az egész világmindenség, az egész emberiség problémái foglalkoztatják. Hjvét előszeretettel ruházza fel emberi tulajdonságokkal. Ezt a hagyományanyagot a déli országrészben foglalták írásba az i.e. 9. század közepe táján. Van egy ősibb ("ősjahvista" -J1) és egy fiatalabb, rétege (J2). Mivel az ősjahvista kevés figyelmet fordít a kultuszra, laikus hagyományank is nevezik (L). A több rétegből álló elohista hagyományt nem sokkal a Jahvista után foglalták írásba az északi országrészben. Oktató stílusú elbeszélései istent úgy mutatják be, mint aki közvetlenül irányítja a történelem eseményeit. E hagyományban gyakoriak a csodák és az álomlátások. A két forrás egybedolgozása még az északi országrész, Izrael bukása előtt (i.e.721) megtörtént (JE). A deuteronomista hagyomány érdeklődésének a középpontjában a Jahve-kultusz és a törvény áll. Ezért fellép az idegen istenek tisztelete elen és megkövetelei a törvény pontos megtartását. A déli országrészben, Júdában keletkezett Josiás király vallási reformjával (i.e. 622) szoros összeföggésben. E vallási reform, iletve a deuteronomista hagyomány alapján a bailoni fogság idején a korábbi forrásokat fokozatosan átdolgozták (JED). A bailoni fogság idején alakult ki a papi hagyomány (P) vagy forrás, amely a fogság után újabb részekkel egészült ki. Jellemzője az ünnepélyes stílus. Szvesen foglalkozik teológiai témákkal, a kultusz szabályozásával. E hagyományok végső egybefoglalása (R = végső redakció) a babiloni fogság után történt meg a papi hagyomány következetes érvényesítése alapján. Ha a mózesi könyveket egy műnek fogjuk fel, akkor három fő részre tagolhatjuk. Eslő része, a Genezis =1Móz 1,1-50,26) mitikus őstörténeteket tartalmaz.
a./ Ábrahám története (12,1 - 25,18)
b./ Izsák és Jákob története (25,19-37,1) c./ Józsefnek és testvéreinek a története (37,2-50,26) Második része (2Móz 1,1-4Móz 36,13) Mózes történetét foglalja össze az Egyiptomból való kivonulástól Kánaán eléréséig.
Harmadik része a második törvény vagyis a Deuteronómium. (5Móz 1,1-34,12)
|
|||
.img_assist_properties.jpg)
Rutilio Menotti: Ábrahám és az angyalok
Molnár József: Ábrahám kiköltözése
Jákob áldozata
Michelangelo: Mózes