Ünnepe: december 2. A 14. század első felében feltűnt az udvar és a papság előtt nagy tekintélyű Bloemardine nevű nő különleges tévtana. Ez a szélsőséges, nagy fényűzést és keserű ínséget, háborúkat és nyugtalanságokat hordozó kor egyben a vallási éhség, testi és lelki szertelenségek ideje. Ruysbroek kíméletlenül szembeszállt a tévtanokkal, és a legkeményebb szavakkal pellengérezte ki azok balgaságát, akik a szemlélődő élet ürügyén a belső magukbaszállás miatt elhanyagolták a felebaráti szeretetet. Hasonlóan kemény nyelvezetet csak akkor használt, amikor a papság és a kolostorok szomorú visszásságait ostorozta. Ruysbroek azonban sohasem járt el meggondolatlanul és rombolóan. Bármennyire megbélyegezte is környezete ferdeségeit, számára a legfontosabb a lelki élet hatékony elősegítése maradt. Buzgón mélyedt bele az egyházatyák és a skolasztikus teológusok írásainak tanulmányozásába, bár ő maga inkább lelkiatya, mint tanító akart lenni. A megtévesztett nép nyomorúságát átérezve kezdett írni a latin nyelv helyett a nép nyelvén. Nem azért írt, hogy bonyolult vitákban állást foglaljon, hanem azért, hogy elvezessen az átélt istenszolgálatnak, Isten misztikus megtapasztalásának élményéig. Ötvenedik évéig Brüsszelben maradt. 1343-ban Ruysbroek - a magányosság szeretetétől űzve - nagybátyjával, Jan Hinkaerttel és Frank van Coudenberg kanonokkal együtt visszavonult a Brüsszeltől délkeletre lévő soignes-i erdőbe. Először a Groenendaali tóhoz közel egy remetelakban tanyáztak, ahol Lambertus remete rendelkezésükre bocsátotta a helyét. Az egyházi törvények értelmében csatlakozniok kellett egy elismert rendhez, ezért Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) reguláját fogadták el. Így ágostonos kanonokok lettek, és Groenendaalban kolostort rendeztek be maguknak. Frank van Coudenberg lett a prépost, Ruysbroek pedig a prior. Később mások is csatlakoztak hozzájuk. Legismertebb volt közülük Jan van Leeuw laikus testvér, aki ezt írta lelkiatyjáról: ,,Szent tanítása szent életét tükrözte. Élete ezért még sokkal nemesebb, mélyebb és magasztosabb volt, mint a tanítása... Istentől jött, és hozzá tért vissza.'' Ruysbroek még csaknem negyven évig élt Groenendaalban. Priorként az újoncokat kellett kiképeznie, és társait kellett oktatnia. Életrajzírója, Uten Bogaerde közli, hogy eközben milyen gyakran követte hirtelen sugallatát. Elragadtatásában néha messze túllépte a kitűzött időt, és annyira szívének teljességéből szólt, hogy az idő múlását senki sem érzékelte. Az is megtörtént azonban, hogy teljes lelki szárazságban nem talált gondolatokat. Ilyenkor alázatos egyszerűséggel mondta: ,,Gyerekeim, ma nem megy...'' Közelről és távolról sokan felkeresték a jó priort: korábbi lelki gyermekei Brüsszelből, a párizsi egyetem hallgatói, Gerhard Groote, a devotio moderna atyja[19] Deventerből, a domonkos Johannes Tauler (1300-1361) misztikus a Rajna-vidékről és istenfélők a hegyvidékről. Annak módjáról, ahogy traktátusai keletkeztek és ahogy Ruysbroek írt, ránk maradt néhány feljegyzés. Csak akkor írt, ha úgy érezte, hogy ihlete kényszeríti rá: egy-egy töredékes művét gyakran hónapokon át mellőzte, mert a gondolatait nem érezte eléggé érettnek. Gyakran írt a szabad ég alatt és viasztáblácskákra; ezeket azután egy rendtársa az írószobában pergamenre vezette át. Egyszer ,,az erdő mély elhagyatottságában egy bükkfa alatt ült, s az isteni kegyelem vigasztalásában megfeledkezett az idő múlásáról, úgyhogy a kolostorban már aggódni kezdtek miatta. Amikor átkutatták szeretett erdőségét, az egyik legmeghittebb rendtársa azt látta, hogy egy fa hirtelen sugárzón felragyog, mintha égi fénybe mártották volna. Csendben közeledett, és ott találta Isten emberét a fa alatt ülve, még félig elragadtatásban. Jó példa ez arra, hogy lelkét mennyire átjárta a belső hév és a belé áradt szeretet mint sugárzott kifelé'' (Életrajza, 15. fejezet). Úgy látszik, hogy egy ilyen lelki élményt írt le ő maga is: ,,Ha az ember csillapíthatatlan vággyal csüng Istenen, bár az egyesülést saját erejéből nem képes elérni, akkor az Úr Lelke jön el ellenállhatatlan tűzként, amely mindent feléget, elpusztít és elnyel, úgyhogy az ember teljesen megfeledkezik magáról, és semmi mást nem érez már, csak azt, hogy egy lélekké és egy szeretetté lett Istennel. Itt elnémul minden érzék és törekvés: megbékél és megnyugszik; teljesen átjárja az isteni jóság és az isteni gazdagság árama.'' A misztika legmagasabb fokára jutott szemlélődése mellett is tudott segíteni dolgozó testvéreinek. Lelki életének központja az Eucharisztia volt. A szentmise az ő számára szorosan kapcsolódott a zsolozsmához, a liturgikus évet pedig úgy élte át, mint ünnepek koszorúját, amelyek az évszakok ritmusának felelnek meg. A három főünnep: karácsony (tél), húsvét (tavasz) és pünkösd (nyár) után életének az őszén várta a negyedik ünnepet: minden dolog újjáalkotásának napját Krisztusban az utolsó napon. ,,Akkor majd beteljesül minden időbeli ünnep és menyegző, s Krisztus azokat, akik hűek maradtak hozzá, bevezeti az Atya dicsőségébe, amely neki és nekik is öröktől fogva készült.'' Ruysbroek számára ez az utolsó és legnagyobb ünnep akkor érkezett el, amikor 1381. december 2-án testvérei körében Groenendaalban meghalt. Szelleme tovább él írásaiban, amelyek mélységes misztikus tanítása megszerezte számára a ,,doctor admirabilis'' (csodálatos tanító) címet. Tiszteletét 1908. december 9-én hagyta jóvá X. Pius pápa. [19] Groote, Gerhard (Deventer, 1340-1384): pap, misztikus. Ő indította el, tanítványai pedig elterjesztették a devotio moderna, ,,új jámborság''-nak nevezett lelkiséget. A személyes jámborságot hangsúlyozták az intézményes formákkal szemben. Mintaképül Jézus Krisztust tekintették. |
|||
