Adorans

Ünnepe: november 26.
* Imperia, 1676. december 20.
† Róma, 1751. november 26.


Domenico Casanuova és Anna Maria Benza továbbadták e tulajdonságokat fiúknak, Paolo Girolamónak. Paolo volt ebből a házasságból az egyetlen gyermek; anyja két évvel fia születése után meghalt. Apja második házasságából hét gyermek született; közülük ketten követték Lénárdot a ferences rendbe.

Paolo öt évig tanult a jezsuiták római kollégiumában. 1697. október 2- án belépett a ferencesek közé. Ekkor kapta a Lénárd nevet. Novíciusi évét a Szabin hegyekben lévő Santa Maria in Ponticelli kolostorban töltötte. Tanulmányait a római Szent Bonaventura kolostorban fejezte be és 1702. szeptember 23-án pappá szentelték. Ezután a filozófia tanára lett, nemsokára azonban súlyosan megbetegedett. Levegőváltozásra Nápolyba, majd szülőföldjére küldték, ahol meg is gyógyult. Ígéretet tett, hogy minden erejét az akkoriban virágkorát élő népmisszió szolgálatába állítja.

1704-től 1709-ig a szülőföldjén tevékenykedett, majd a haláláig, több mint negyven éven át népmisszionárius volt. Végigjárta egész Észak- és Közép-Itáliát. Egy ideig a Firenze melletti San Francesco al Monte kolostorhoz tartozott. 1715-ben Firenze közelében megalapította a Santa Maria dell'Incontro házat. 1730-tól Rómában volt a székhelye.

Teljes odaadással törekedett arra, hogy hivatása eszményeit megvalósítsa. Amint korának aszketikája megkívánta, számtalan aszketikus gyakorlatot végzett, de fő célja mindig Isten tetszésének elnyerése volt, a fő eszköz hozzá pedig a belső kapcsolat Istennel. Szerfelett fontosnak tartotta a szemlélődést. Szüksége volt a Valdarno kimagasló csúcsán épült Incontro magányosságára, amelyhez mindig visszatért. Incontrót olyan helynek nevezi, ,,amely félelmet és egyben áhítatot lehel''; félelmet a bűnösségével való szembesülésben, áhítatot az Isten szeretetével való találkozásban. A félelem és a szeretet felkeltése igehirdetésének a két sarkpontja volt. Lénárd szívbeli jósága felejthetetlen élményt jelenthetett mindazok számára, akik előzően meghallgatták gyakran ijesztő prédikációit. Úgy hírlik, hogy szeretetre méltó módján még a legmegátalkodottabb bűnöst is meg tudta nyerni. Amikor a gyóntatószékben tanúsított szelídsége miatt kérdőre vonták, így válaszolt: ,,Jézustól tanultam.''

Nem volt sem a tudomány mestere, sem elragadó szónok, de mint lelkipásztor olyan sikereket ért el, mint korának legjobb igehirdetői. Apostoli buzgóságának szenvedélyes heve betöltötte szónoki és tudományos hézagait, és pótolta azokat a hiányosságokat, amelyek befelé fordultságából adódtak. Erőssége a lelkipásztorkodás alázatosan végzett munkája és az önátadásban való hűség volt.

Bár tevékenysége meglehetősen szűk területre korlátozódott (alig hagyta el Észak- és Közép-Olaszországot), személyisége mégis szélesebb körben hatott. Pápák, bíborosok és fejedelmek versengtek érte. A kiemelkedő jelentőségű XIV. Benedek pápa nála gyónt és heti látogatásai döntően ösztönözték; nem mulasztotta el, hogy a beteg misszionáriust meglátogassa a Palatinuson lévő szűk cellájában. A Ferenc-rend reformjának feléledését, Róma városa vallási megújulását, a Genovai Köztársaság szabadságát, a vérbosszú és a genovaiak által megnyomorított Korzika szigete a békét köszönhette Lénárdnak, aki lelki segítséget nyújtott Toszkána nagyhercegségének és az ott uralkodó utolsó Medicieknek is.

Lelkipásztori tevékenységének legjelentősebb területe a népmisszió volt. A barokk kor embereként ő is szerette a pátoszt, a drámai megjelenítést kereszttel, töviskoronával és ostorral, de jezsuita tanítómestereivel ellentétben több teret és nyugalmat engedett a belső megtérésnek. Missziói legfeljebb három hétig tartottak. A ,,szavak missziója'' után következett a ,,szentség missziója''. Utolsó prédikációja után még kb. egy hétig a helységben maradt, hogy segítőivel, akikkel együtt ,,úton lévő kolostort'' alkotott, még gyóntasson és további alkalmat nyújtson a szentáldozásra.

Apostolkodásának további területe a keresztút terjesztése volt, amely általa nyerte el mai alakját. Rövid keresztúti prédikációival rendszeresen összekötötte a keresztúti ájtatosságot; közülük kilencven maradt ránk. Ezek a beszédek újdonságot jelentettek a prédikáció történetében; misztikus kegyelmekkel megáldottnak, a Szentíráshoz kötődőnek, szeretetre méltónak, atyainak és a néphez közel állónak mutatják Lénárdot. XII. Kelemen (1730-1740) és XIV. Benedek (1740-1758) legjelentősebb búcsúengedélyei reá vezethetők vissza. 572 keresztút felállítása fűződik nevéhez; ezek közül 42 Rómában állt. Leghíresebb a római Kolosszeum keresztútja.

A barokk kor számos vallási gyakorlatát ápolta Lénárd: a lelkigyakorlatokat, amelyeket gyakran valamely falu egész népének tartott; a Jézus Neve tiszteletét; pompás körmeneteket és sokrétű testvériség-apostolkodást. Valamennyiben kora gyermeke. Cselekedeteit és beszédeit beragyogta krisztusi jámborsága. A népmissziók sikerét azok a missziók határozták meg, amelyeket maga tartott magának a kolostorban, mint maga mondta. Élni akarta Krisztust, mielőtt hirdette volna. Életét saját szavaival így foglalhatjuk össze: ,,Hivatásom a misszió, hogy odaadjam magamat Istenért, és a magány, hogy odaadjam magamat Istennek.'' 1751. november 26-án este egy olasz postakocsi haladt Róma felé a Via Flaminianán. Az öreg Lénárd halálos betegen ült a kocsin, és egyre jobban siettette. Nyugtalanul kérdezgette az őt kísérő Diego testvérétől, hogy melyik állomásra érkeztek, és hogy meddig tart még az utazás. Előző nap délben indultak el Bolognából a bevégzett misszió után. Lehetőleg gyorsan vissza akart térni csendes kolostorába, ahogy a pápának megígérte. Amikor megérkezett a Palatinuson lévő cellájába, jelentették barátjának, XIV. Benedek pápának, hogy a Porto Maurizió-i misszionárius megtartotta ígéretét; misszióját befejezte, most pedig haldoklik.

1796-ban boldoggá avatták, 1867. június 29-én IX. Pius a szentek sorába iktatta Lénárdot. Amikor az egyházi törvénykönyv kötelezővé tette minden tíz évben a népmissziókat, XI. Pius 1923-ban a népmissziók védőszentjévé avatta.