Ünnepe: november 13. Miklós apja művelt római hivatalnok volt, s fiát korán elvezette a világi és lelki tudományok kincseivel való találkozáshoz. Miklós személye annyira megnyerte II. Sergius (844-847), IV. Leó (847-855) és III. Benedek (855-858) pápát is, hogy nagyrabecsülésükkel és kegyükkel folytonosan növekvő részt vállalhatott a legfőbb egyházvezetés ügyeiben. Így ő volt az, aki a római zsinat előtt 853. december 8-án felolvasta a pápa beszédét, s a zsinat aktái között megtalálható Miklós diákonus aláírása. Különösen bizalmas és szívélyes volt a viszony a jóságos III. Benedek s diákonusa és utóda között. A Liber Pontificalis, a pápák életrajzainak ez a régi gyűjteménye azt közli, hogy a pápa jobban kedvelte őt rokonainál, a nap egyetlen óráját sem akarta nélküle eltölteni, és egyetlen egyházi ügyet sem akart nélküle eldönteni. Úgy látszik, hogy hasonló megbecsülést tanúsított iránta II. Lajos császár (850-875), mert arról értesülünk, hogy Miklósnak III. Benedek utódjául történt megválasztása inkább az éppen jelenlevő császár kegyéből, mint a római papság akaratából történt. Kilenc éven át vezette az új pápa az Egyházat (858. április 24-től 867. november 13-ig). Olyan évek voltak ezek, amelyekben egyik viszálykodást a másik követte. Már az első év vége felé teljes sikerrel járt egy következményekben gazdag vitája. A bizánci császári udvar pártviszálykodásai során nemcsak Teodóra császárnőt taszították le, hanem Szent Ignác (798 körül- 877) konstantinápolyi pátriárkát is jogtalanul letették. 858. december 25-én felszentelték az utódját: Photioszt (820 körül-891), a nagy hírű tudóst, a császár kancellárját, szellemileg bizonyára a legjelentősebb személyt azok közül, akik valaha is elfoglalták Bizánc pátriárkájának a trónusát. Ő is, meg a császári erőszakkal letett és elűzött Ignác is Rómában kereste a jogát és elismertetését. Bár Photiosznak sikerült elsőként az eset kivizsgálására odarendelt pápai követeket megnyerni a maga számára, Miklós pápa nem sokáig fogadta ezt el. Miután értesült az előzményekről, tavasszal zsinatot hívott össze, először a Szent Péter, majd a Lateráni bazilikába, s Photioszt kiátkozással fenyegette meg arra az esetre, ha továbbra is pátriárkának nevezi magát, és Ignácot akadályozza hivatala gyakorlásában. Ezzel megpecsételődött a törés Róma és Bizánc között, mert Photiosz - aki meg volt győződve pátriárkává történt emelésének jogos voltáról, és akit a császár is támogatott - nem is gondolt arra, hogy meghajoljon a pápa ítélete előtt. Nincs hiány ma sem olyan megítélésben, amely szerint Miklós pápa az Ignác barátai révén történt egyoldalú tájékoztatás következtében hamis képet alkotott magának a Bizáncban lezajlott eseményekről, és jogtalanul járt el Photiosszal szemben. Mentségére legyen mondva: Miklós tudatosan meg akart akadályozni egy jogtalanságot, vagy meg akarta azt torolni, és inkább beletörődött a skizmába, mint hogy feláldozza azt, amit jogosnak tartott. A pápa egy másik beavatkozását követelte meg a viszályt kereső ravennai János metropolita sokféle túlkapása. Amikor látszott, hogy minden figyelmeztetés hiábavaló és a ravennaiak a pápa segítségét kérték, I. Miklós Ravennába ment (ez volt az egyetlen alkalom, hogy pápaként elhagyta Rómát), és anélkül, hogy szigorú intézkedésekhez kellett volna nyúlnia, sikerült helyreállítania a rendet. Teljesen más jellegű volt jogi vitája Hinkmar (806 körül-882) reimsi érsekkel, a frankok birodalmának szellemileg, jellemében és befolyásában kiemelkedő egyházfejedelmével. Itt Péter utódának elsőbbségéről volt szó a függetlenné és hatalmassá vált érsekkel szemben. Vele kapcsolatban aztán Miklós hajthatatlan szívósságot és megfontolt okosságot tanúsított, míg csak Hinkmár meg nem hajolt a római Szék tekintélye előtt. I. Miklós pápa nemcsak pátriárkákkal és metropolitákkal szemben tudta megvédeni hivatala jogát és hatalmát. Az előző eseteknél határozottabban kellett eljárnia II. Lothár királlyal (855-869) szemben, aki házasságtörő viszonyban élt Valdradával, hitvesével, Teutbergával pedig gyalázatosan bánt. Ismételt segélykérésére a pápa azt tapasztalta, hogy az ország püspökei a házasságtörő király oldalára álltak, és Valdradát királynővé koronázták. Most avatkozott be Miklós pápa. Legátusok küldésével és egy zsinatnak Metzbe való összehívásával akarta megtalálni a tisztánlátást és a jogot. A legátusok azonban - amint egyikük már Bizáncban is tette - méltatlanul cserbenhagyták. A pápa írásait csak töredékesen vagy meghamisítva tárták a zsinat elé, úgyhogy az Teutbergát elítélte, s jóváhagyta Lothárnak Valdradával kötött házasságát. Gunthar és Thietgaud érsekeknek kellett a gyűlés aktáit bemutatniok Rómában. Azt hitték, hogy Miklós nem lát át a hamis játékon, de miközben a két érsek még Rómában tartózkodott, lesújtott rájuk a pápa ítélete: Lothár kettős házasságát a legélesebben elítélte, a két méltatlan érseket pedig, mivel bűnük nyilvánvaló volt, mindenféle formális eljárás nélkül letette. Most hát bosszút forraltak. Sikerült nekik II. Lajos császárt a maguk oldalára állítaniok, és a pápa elleni hadjáratra indítaniok. Január végén egy jól felszerelt hadsereg vonult a semmiféle földi hatalom által nem támogatott pápa ellen. Ő az imádságban keresett menedéket: böjtre és vezeklésre hívta fel Róma népét, és körmeneteket rendelt el. Eközben a császár elfoglalta a várost. Amikor egy körmenet imádság és ének közepette be akart vonulni a Szent Péter templomba, egy fegyveres csoport megtámadta, bántalmazta az imádkozókat; széttörték a kereszteket, eltépték a zászlókat, és a Krisztus keresztjéből való ereklyét az út porába taposták. A pápának csak nehezen sikerült Szent Péter sírjához menekülnie. Két nap és két éjjel rejtőzött ott étlen-szomjan. A kereszt-ereklye meggyalázója azonban hirtelen meghalt, maga a császár megbetegedett, a rómaiak pedig fellázadtak a frankok erőszakoskodásai ellen. Erre a császár engedett. Okos hitvese egyengette a megértés útját. A császár elfordult Thietgaudtól és Gunthartól, a pápa Lothár házasságával kapcsolatos ítéletének bírálatáról már nem esett szó. A fegyvertelen győztes lett, Istenbe vetett szilárd bizalma és az igazság nem csalta meg. I. Miklósnak nem jutott osztályrészül nyugalmas uralkodási idő. Sohasem kereste a harcot, de nem is tért ki előle. Nemcsak hivatala, hanem jellemének legbensőbb vonása, igazságérzete is arra késztette, hogy védelmezze hivatalának jogait és méltóságát, ha ellenük támadtak. Egyetlen jogtalanságról sem hallgathatott, akár ellene követték el, akár mással szemben. Nem öntetszelgő frázis volt, hanem legbensőbb érzületének kifejezése, amikor így írt: ,,Az igazságtalanságtól szenvedő testvéreinknek segítségére kell sietnünk..., hogy olyannak ne mutatkozzunk, mintha a fülünket elzártuk volna a szegények és elnyomottak segélykiáltása elől.'' Amikor törvényt ült, nagyon körültekintő volt. Mindig gondolt arra, hogy meghallgassa a másik oldalt is, ezért némely döntését elhalasztotta, amíg a tényállás meg nem világosodott előtte. Különösen figyelemreméltó azt látnunk, hogy még az olyan büszke és keménynyakú ellenfelével is, mint a reimsi Hinkmár, milyen igazságosan tudott eljárni. Jóllehet Hinkmár néhány papjának vele szemben igazságot kellett szolgáltatnia, mégis amikor szerencsét kívánt nekik, egyben intette is őket, hogy érseküktől sohase tagadják meg a köteles tiszteletet, és többé ne viseltessenek iránta ellenséges érzülettel, ,,mert - írja - a ti talpraállításotokkal senkit sem akartunk bukásba taszítani, és nem azért akartuk erősíteni az egyik pártot, hogy a másiknak a méltóságában és jogában kárt kelljen elszenvednie''. Magához Hinkmárhoz ezt írta: ,,Az igazságosság útját betartva elhatározzuk: úgy élünk vele, hogy Szentségedet semmiképpen ne károsítsuk''. Jelentős államférfiúi képességével, erkölcsi erejével és nagy akaraterejével jutott el győzelmeire, egyben pedig elérte, hogy a világ és az Egyház nagyjai meghajoltak hivatalának méltósága előtt, amelynek isteni alapítását és megerősítését mindenféle politikai és katonai hatalom nélkül, pusztán akaratának becsületességével és hitének mélységével állította meggyőzően mindenki szeme elé.
|
|||
