Ünnepe: november 13. 1608-ban ereklyéit egy urnában a főoltáron helyezték el. A ferences martirológiumban halála napján emlékeznek meg róla. Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla: A magyar szülőktől született Antal számára a szentévi búcsú elnyeréséért vállalt római zarándoklat jelentette a szent élet kezdetét. Több évig maradt Rómában, hogy az apostolok és a szentek ereklyéit tisztelje, s közben fölgyulladt benne a tökéletesebb élet utáni vágy. Ezért belépett Szent Ferenc harmadik rendjébe, majd Assisibe ment, hogy láthassa szent törvényhozójának, Assisi Szent Ferencnek sírját. Miután befejezte ájtatosságait a sírnál, visszatérőben Folignón átutazva megbetegedett. Befogadták a Szentlélek kórházba, s ott olyan szeretettel bántak vele, hogy csodálatában fogadalmat tett: ha Isten időt enged még neki és meggyógyul, ő maga is a beteg zarándokok ápolására szenteli életét. Istennek tetszett a fogadalom, ezért Antal meggyógyult, és teljesítette ígéretét. Ezután már nem magának, hanem Istenért másoknak akart élni, éjjelét és nappalát teljesen a betegek ápolásának szentelte. A betegekhez senki sem volt nála jóságosabb, ápolásukban gondosabb. Mint anya a fiait, kedvesen bátorította, vigasztalta és segítette őket, mígnem ő maga is ismét súlyos betegségbe esett, hogy Isten ezáltal tegye tökéletessé erényeit. Antal a betegségét nemcsak állhatatosan, hanem vidám türelemmel viselte, és soha nem panaszkodott. Végül sok esztendő után, érdemekben gazdagon, 1398. május 13-án elnyerte fáradalmainak és fájdalmainak jutalmaként a jámbor halált. Testét annak a kórháznak a kápolnájában temették el, ahol szolgált, s a nép szüntelenül zarándokolt hozzá. Tisztelete nagyon megnövekedett 1608-ban, amikor fölnyitották a sírját, s az egykor betegségtől roncsolt testet sértetlenül, épségben találták. Nemesebb koporsóba helyezték, és a templom főoltárára tették, hogy mindenki tisztelhesse. Isten pedig szolgája, Antal közbenjárására sok csodával válaszolt.
|
|||
