Ünnepe: november 12.
* Vlagyimir, 1580 körül.
† Vityebeszk, 1623. november 12.
Polocki Szent Jozafát
Istenük, Szent Jozafát püspököt a Szentlélek tette képessé arra, hogy jó pásztorként életét adja juhaiért, kérünk, áraszd Egyházadra Szentlelkedet, és vértanúd közbenjárására erősíts meg minket, hogy készek legyünk életünket adni testvéreinkért!
Kuncevics János 1580 körül született a volhiniai Vlagyimirban. A terület ma Ukrajnához tartozik, akkoriban lengyel fennhatóság alatt állt. Családja a fehér ruténok közül való volt. Atyja, Gavriol Kuncevics városi tanácsos volt. Édesanyját Marinának hívták. A szülők ortodox vallásúak volta, s gyermeküket Jánosnak keresztelték.
Amikor János elemi iskoláit befejezte, kereskedőinas lett Vilnában (a mai Vilnjusz). 1596-ban Breszt-Litovszkban több rutén, ortodox püspök unióra lépett a római egyházzal, megtartva keleti ritusukat. János is ezekben az években, úgy tűnik saját kezdeményezésére találta meg az utat a katolikus Egyházhoz. 1604-ben engedélyt kért a kijevi metropolitától, Hipatiu Pociejtől, hogy beléphessen a majdnem teljesen elnéptelenedett vilnai Szentháromság-kolostorba. Szerzetesként vette föl a Jozafát nevet.
1607-ben megnyerte egy barátját, a nagyon képzett Rutszij Józsefet, és az is belépett a kolostorba. Később arhimandrita és metropolita lett. Nem sokka ezután Jozaátot diakónussá szentelték. 1613-ban Bitenben kolostori elöljáró, hegumen, de már a következő évben visszahívták Vilnába, és a Szentháromság-kolostor arhimandritája lett. 1618-ban az időközben metropolitává lett barátja, Rutszkij segédpüspökké nevezte ki, s Jozafát hamarosan a kilencvenéves korában elhunyt polcki érsek, Gedeon utódja lett.
Érsekségének első három évében sok lelket nyert meg az uniónak, sokan tértek vissza az ortodox Egyházból a katolikus Egyház közösségébe. 1621-ben azonban megzavarták működését: a jeruzsálemi ortodox pátriárka, III. Theofanész, minden egyházi és világi hatósági hozzájárulás nélkül, az összes katolikus püspöki székehelyre ortodox ellenpüspököt állított. Polock számára Meletij Szmotritszkij szerzetest szentelte püspökké, akinek megbízottak révén sikerült a nép nagy részét elhódítania Jozafáttól. Azt a rágalmat használta fel, hogy Jozafát el akarja latinosítania liturgiát, s csak álnokságból és egy ideig használja még a szláv és a görög nyelvet. A keleti szertartásokat féltő embereket ezzel sikerült a püspök ellen lázítania.
Az ellenségeskedés egyre nagyobb lett Jozafát körül. Ő világosan látta, hogy életébe fog kerülni a pápához való hűsége, de nem tántorodott meg. 1623. november 12-én a saját házában gyilkolták meg.
VIII. Orbán pápa a vértanúság hírének vétgele után azonnal megindította a szentté avatásieljárást. Hűsz évvel a halála után, 1643-ban boldoggá is avatta Jozafát püspököt. A szentté avatást IX. Pius pápa végezte 1867-ben. XXIII. János és VI. Pál pápa a II. Vatikáni zsinattal kapcsolatban új lendületet adott az egység vértanúja tiszteletének.
Ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba nov. 14-re. 1969-ben nov. 12-re, a halála napjára helyezték át.
A tizenhatodik század végén mind a katolikus, mind az ortodox Egyház híveinek élete meglehetősen feszült légkörben zajlott. A katolikusok körében az ellenreformáció hatása volt nagy, az ortodoxok között pedig egyre inkább érezték valami megújulás szükségességét. A lengyel fennhatóság alá eső területeken ez a reform az esetek többségében a római egyházzal való unióba torkollott, amelynek aztán politikai színezetű ellenhatása támadt. Az is tagadhatatlan, hogy az egység szorgalmazói között voltak olyanok, akiket nem tisztán vallási indítékok, hanem politikai és szociális célok is vezettek. Ilyen időszakokban a papságban is, a gazdagabb rétegekben is könnyen erkölcsi lazaság lépett fel. A vidék egyszerű, csendesen élő népe pedig a maga jámborságát őrizve várta a jobb időket. Úgy tűnik, a Kuncevics család az utóbbiak közé tartozott, akik hűségesen őrizték atyáik ortodox örökségét. János életéből részleteket csak attól az időtől ismerünk, amikor már kereskedőinas volt Vilnában.
A boldoggá avatás során kortársai vallották, személyes tapasztalataik alapján, hogy János már gyermekkorában feltűnően vallásos és Isten közelében élő lélek volt. De ez nem a környezetből természetesen adódó magatartás volt a részéről. Egyszerűen nem lehet magyarázatot találni, hogy mi indíthatta arra, hogy a gazdagon felszerelt vilnai ortodox templom helyett a majdnem teljesen elhagyatott Szentháromság-kolostor templomába kezdett járni. E kolostor arhimandritája színleg katolikus, de szíve szerint ortodox volt, ráadásul egyáltalán nem volt mintaszerzetes. A kolostornak valójában ő volt az egyedüli lakója. János pedig minden ellenszolgáltatás nélkül ellátta a liturgia körüli szolgálatot: énekelt, olvasott, akkor is, amikor mindössze ketten voltak hétköznaponként a templomban, vagy amikor csak húsz-harminc hívő jött az ünnepi liturgiára.
Munkaadója, a gazdag, de gyermektelen Popovics Jácint örökösévé akarta tenni Jánost. Ő pedig húszéves korában, látva már minden nehézséget, metropolitai engedéllyel belépett a majdnem elpusztult Szentháromság-kolostorba. Két eszme vezérelte: először meg volt győződve arról, hogy Isten szerzetesnek hívja; arra, hogy a keleti szerzetesek ősi hagyománya szerint egészen Isten szolgálatára szentelje magát. Másik felismerése az volt, hogy az üdvösség legbiztosabb útja a római pápával közösségben élő katolikus Egyházban van. E két eszméért áldozta fel életét.
Nagy elszántsággal fogott hozzá a szerzetesi élethez. Mivel mestere nem volt, akitől megtanulhatta volna, a szentek írásaihoz fordult. Sokat olvasott a régi, nagy szerzetesektől, s követni kezdte őket. Élete végéig vezeklőövet és cilíciumot viselt, böjtölt, virrasztott és ostorozta magát.
Amikor diakónussá szentelték, buzgósága megsokszorozódott. Nagyon fontosnak tartotta a gyakori gyónást. Az utcán és a piacokon is megszólította az embereket, és gyónásra buzdította őket. Amikor pappá, majd püspökké szentelték, maga is sokat és szívesen gyóntatott. Érsekként engedélyt adott papjainak, hogy azokat, akik nem tudnak templomba menni, háznál is meggyóntathatják. Azokat a papokat, akikről megtudta, hogy évente sem akarnak gyónni, súlyos büntetéssel fenyegette meg.
Még kereskedőként dolgozott, amikor naponta részt vett a zsolozsmán, s ezt haláláig megtartotta. Papjait arra buzdította, hogy a liturgiát akkor is végezzék, ha senki sem jön a hívek közül a templomba. Erősen szorgalmazta, hogy a keleti egyházjog és a zsinatok határozatait pontosan tartsák meg.
Élete végéig meg volt győződve arról, hogy méltatlan és alkalmatlan a tisztésgek viselésére, amellyel az Egyház megízta. Amikor korábbi barátja, Rutszkij, polocki érsekké akarta tenni, Jozafát teljes erejével tiltakozott. Barátait megeskette arra, hogy lebeszélik Rutszkijt a szándékáról. Végül megígérte, hogy minden erejével a püspökség szolgálatára lesz, csak neki magának ne kelljen püspökké lennie. Rutszkij metropolita azonban jól ismerte Jozafátot, nem engedett, s végül felszentelték.
Püspökként nagy gondja volt a nép oktatására. Ő maga írt egy katekizmust, amely világos, egyszerű módon közölte a katolikus hit igazságait. Amikor kiderült, hogy nem tudja kinyomtatni, elrendelte, hogy minden plébánia másolja le magának kézírással, és vasárnapokon ebből oktassák a plébánosok a híveket.
Mindvégig hű maradt a katolikus Egyház terjesztésének eszméjéhez, s adott alkalommal - úgy, ahogy az atyák írásaiban olvasta - igénybe vette a világi hatalom segítségét is.
Abban a három évben, amikor zavartalanul működhetett, soha nem élt vissza püspöki hatalmával. S mikor az ellenpüspök szinte teljesen megfosztotta híveitől, magára hagyottan, két éven át őrizte meggyőződését, és végezte minden püspöki teendőjét. Sokszor megfenyegették azzal, hogy megölik, vértanúsága napja előtt is kapott ilyen figyelmeztetéseket, és ő mégis elment Vityebszkbe.
Kora reggel részt vett a hajnali zsolozsmán a székesegyházban. Közben már behallatszott, hogy emberek gyülekeznek a templom körül, és az egyre növekvő lármából sejteni lehetett, hogy nem békés szándékkal jönnek. Jozafát érsek a zsolozsma végeztével átment a püspöki házba, hogy felkészüljön a liturgiára. De a tömeg betörte az ajtót, és berontott a házba. A személyzet tagjai próbálták elállni útjukat, de egymás után megölték őket.
Amikor a püspök meghallotta a zajt, a támadók elé ment, és az egyik szemtanú szerint így kiáltott a betörőkre: "Miért ölitek a szolgáimat? Mit ártottak nektek? Ha engem kerestek, itt vagyok%" És máris kardok és tőrök sebezték halálra, majd dühükben letépték róla a ruhát, mert felbujtóik azt mondták nekik, hogy a püspök háza tele van kincsekkel, maga a püspök selyembe és bársonyba öltözködik. De amikor letépték egyszerű vászonruháját, meglátták testén az ostorozások nyomát, és kezükben ott volt a selyem helyett a vezeklőing.
XXIII. János 1960. november 13-án ünnepélyes, bizánci liturgia keretében avatta szentté Jozafát püspököt. Ekkor már folytak a II. Vatikáni zsinat előkészítő munkálatai. VI. Pál pápa pedig, a második zsinati ülésszakon, 1963. november 25-én különösen is reá irányította a katolikus Egyház figyelmét, amikor földi maradványait a Szent Péter-bazilikában, a Nagy Szent Vazul oltár alá elkészített üvegkoporsóban helyezte el.
