Jézus nemcsak nem engedte eltéríteni magát attól, hogy még élete feláldozása árán is végrehajtsa az Atyától rábízott feladatot, hanem a sátán gyűlöletével szemben a leghatásosabb fegyvert alkalmazta: az önfeláldozó szeretetet. A gőggel, lázadással, gyűlölettel szembeállította a maga alázatát, könyörülő szeretetét és halálig menő engedelmességét. A sátán azt gondolta, hogy Jézus keresztre feszítésekor végleg diadalmaskodott. Isten azonban megdicsőítette Jézust, aminek következtében már nemcsak a megváltott emberek és a hűséges angyalok (akik talán most ébredtek rá, mennyire érdemes volt a próbát megállniok) ismerik el fölségét, hanem az alvilágiak is (Fil 2,10) kénytelenek lefegyverzett és pellengérre állított ellenség módjára hódolni a győztes előtt (Kol 2,15). Jézus megdicsőülése óta a sátán és csatlósai vert hadhoz hasonlítanak, de még így is sok bajt képesek okozni. Mivel Krisztus műve Egyházában él tovább, a sátán az Egyház üdvözítő működését igyekszik megakadályozni a legkülönfélébb formákban és eszközökkel. Hol bűnökre és hűtlenségre csábítja tagjait, hol békétlenséget és viszályt szít köztük (Róm 16,17-20; 2 Kor 11,13), hol arra készteti, hogy feladati megvalósításában jobban bízzék földi eszközökben, mint Istenerejében (Róm 1,16). Kívülről is akadályozza küldetése teljesítésében (2 Kor 11,13-15; 2 Tesz 2,9 és Jel). Főképpen az utolsó időkben szedi össze minden erejét, hogy Istentől eltérítse az embereket (1 Tim 4,1; 2Tesz 2,3-4). De addig is éhségtől ordító oroszlánként jár az emberek között és keresi, ki az, akit felfalhat (1 Pt 5,8). Mivel az "antikrisztus" ( 1 Jn 2,18) cselekedetei a megtévesztésig hasonlóak lehetnek Isten küldötteinek tetteihez, szükségünk van a lelkek megítélésének (discretio spirituum) bölcsességére, amire magunktól képtelenek vagyunk, de Isten Lelke megadhatja nekünk (1 Kor 12,10; vö. 1 Jn 4,1). Jézus arra tanított, hogy a Miatyánkban a személyes gonosztól való megszabadulást is kérjük. A keresztség kiszolgáltatásánál ősidők óta szokásban van a sátánnak való ellentmondás. Keresztségi fogadalmunkon és imádságainkon kívül azonban nagy fontossága van az éberségnek (Mt 24,42; Mk 13,37; 1 Pt 5,8), továbbá annak az erős hitnek, hogy csábítani ugyan képes a sátán, kényszeríteni azonban nem, és hogy semmiféle ördögi hatalom nem tudhat elszakítani minket Isten szeretetétől, ha Jézusra bízzuk magunkat (Róm 8,39). Hiszen a bennünk élő Krisztus hatalmasabb, mint e világ fejedelme és istene (2 Kor 4,4; 1 Jn 4,4), és az utolsó ítéleten véget ér a sátán minden mesterkedése: az Úr Jézus a gonoszt "elsöpri szája lehelletével és megsemmisíti jövetelének tündöklésével" (2 Tesz 2,8). Az Újszövetség démonológiája leginkább abban különbözik a korabeli zsidóságétól és pogányságétól, hogy a Bibliában Isten és az ellene harcoló hatalom nem egyenrangú, és nem is sorsszerű, kikerülhetetlen erő, hanem Isten segítségével legyőzhető. Ez a tény nagy felszabadító hatást gyakorolt az első keresztényekre kortársaiknak a sátáni erőktől való állandó rettegésével ellentétben. Hitünk biztosít, hogy a jó angyalok által nyújtott segítség sokkal nagyobb, mint az a veszély, amely a bukott angyalokon keresztül fenyeget bennünket. Éppen ezért a keresztény lelkiélet nem válhat az ördögtől való rettegéssé. Az Egyház életéről és benne a mi hűséges keresztény életünkről is tudjuk, hogy "az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt' (Mt 16,18).
|
|||
