Létezésük A Biblia nem kifejezetten említi ezeket a dogmákat, bennfoglalólag (implicite) azonban létezőknek és teremtményeknek tünteti fel a gonosz lelkeket. A sátán név a fogság idején írt könyvekben fordul elő először. A szó ellenfelet jelent, és profán értelemben is használják. Mindig személyre vonatkozik, nem pedig személytelen erőre vagy hatalomra. Jób könyvében Isten gonosszá vált fia a sátán, aki Jób jámborságát előtte és barátai előtt hamisnak próbálja feltüntetni, ezzel őt a kétségbeesésbe és Isten elleni lázadásba taszítani. De nem önhatalmúlag mesterkedik, hanem Isten engedélyével. A prófétáknál ritkán szerepel a sátán. Zak 3,1-2-ben a főpapot akarja bevádolni, de Jahvé angyala az Úr nevében megdorgálja. A Bölcs 2,24 a sátán ravaszságának és hazugságának tulajdonítja az első emberpár megkísértését. Itt azonban már nem szatanász (a héber szátán szó elgörögösített formája) olvasható a görög szövegben, hanem diabolosz. A diabolosz rágalmazó, áskálódó, zavart keltő ellenséget jelent. A Bölcsesség könyvének szövege a Ter 3-ra utal, ott pedig világosan látszik, hogy ez a gonosz szellem nem Istentől független hatalom. Az újszövetségi iratokban elég gyakran találkozunk szatanász és diabolosz névvel, de egyéb nevek is előfordulnak: a gonosz, az ellenség, a testvérek vádlója, a démon, az antikrisztus, ennek a világnak fejedelme stb. Itt már azt is világosan látjuk, hogy a gonosz lélek nem egy valaki, hanem többen vannak ilyenek. Mert - elsősorban a szinoptikusoknál és az Apostolok Cselekedeteiben - a gonosz lelkek, tisztátalan lelkek és ördögök elnevezés is szerepel, főleg Jézus ördözűzéseiben. A sátán az Újszövetségen néha a gonosz lelkek összefoglaló nevének, máskor vezetőjüknek látszik (Mt 25,49; 2 Kor 12,7; Ef 2,2; Jel 12,7). Egyébként még az Ószövetségben sem foglal el központi helyet a gonosz lelkekbe vetett hit. A Biblián kívüli irodalomban (különösen Qumránban) úgy hiszik, hogy a gonosz lelkek bukásukkor kapták az emberek fölötti hatalmukat és azt csak az eszkatológiai jövőben veszi vissza tőlük az Úr. Ezzel szemben az Újszövetség a gonoszságnak a világban való első jelentkezését Ádám bűnéhez kapcsolja, és kifejezetten tanítja, hogy Jézus kereszthalála alapján már megtörte a sátán hatalmát (Lk10,18 párh; Jn 12,31; Jel 12,7-12). A Biblia, főleg az Ószövetség egyik-másik elbeszélése vagy kijelentése nemcsak a Krisztus korabeli zsidóság irodalmával, hanem a pogány népeknél és a későbbi népi hiedelmekben és mesékben szereplő ártó szellemekkel, démonokal, koboldokkal, kísértetekkel is sok rokonságot mutat. Alaposabb elemzéssel azonban rájövünk, hogy a rokonság itt is csak külsőleges. Mert a Bibliában a gonosz lelkek hatalmát nem varázsigék vagy varázslatos praktikák, hanem Urunknak, az Istennek, majd Jézusnak vagy az ő megbízottainak parancsa hatálytalanítja. Tóbiás története pl. a fogság idején elharapózó babonás démon-hitet akarja cáfolni azzal, hogy az ember nincs tehetetlenül kiszolgáltatva a sátántól való megszállottságnak, mert aki Isten akarata szerint él, azt a sátánnál jóval hatalmasabb Isten képes megszabadítani. Jézus megkísértésének története, ördögűzései, az apostolok története és kijelentései szintén ezt példázzák: Krisztus és a Krisztusba vetett hit (Róm 16,20; Ef 6,16; 1 Pt 5,8 stb.) visszaveri a gonosz lélek minden támadását, bármily erősnek gondolja az magát, és bármennyire fel van fegyverkezve (Lk 11,21-22 párh). Bukásuk Hittétel, hogy a gonosz szellemeket Isten jónak teremtette, de ők saját magatartásuk következtében gonoszakká lettek (DS 286; 797; 800). Júdás apostol levele angyalokról ír, akik "nem becsülték meg méltóságukat" és akiket Isten "örök bilincsekben, sötétségben tart" (6). A második Péter-levél (2,4) pedig ezt mondja: "...Isten az angyaloknak nem kegyelmezett, mikor vétkeztek, hanem az alvilág sötét mélyébe taszította őket". A szentatyák az angyalok bukását kezdettől fogva vallják, és a bukott angyalokat a régi ószövetségi könyvek mintájára sokszor azonosítják a pogányok isteneivel. Abból, hogy egyesek vétkeztek, logikusan következik, hogy próbának voltak alávetve, és nem állták meg a próbát. Igen nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy bűnük lényege a kevélység volt. A Szentírás ugyanis általános elvként vallja, hogy minden bőn kezdete a kevélység (Sir 10,15; vö. Tób 4,13; 1 Tim 3,6; Lk 10,18). Erre enged következtetni, hogy a Jelenések könyve szerint "Mihály és angyalai" taszították le a sátánt és angyalait; a Mikhaél név pedig ezt jelenti: "Ki olyan mint Isten?" Ez úgy hangzik, mint egy példátlan arányóúszellemi harc csatakiáltása. Ide vehető még, hogy a kísértő az ősszülőknek Istenhez való hasonlatosságot ígért (Ter 3,5), Jézust pedig arra akarta rávenni, hogy őt imádja (Mt 4,9); sőt azt is, hogy a világ végén az antikrisztus Isten templomába ül, és úgy mutatja magát, mintha Isten volna (2 Tesz 2,4). A szentatyák szívesen emlegetik, hogy az Isten elleni vétkek mélyén az a jelszó húzódik meg, amit Jeremiás vet szemére istentelen kortársainak: "Nem szolgálok!" (Jer 2,20). Hogy miben nyilvánult meg a bukott angyalok kevélysége, azt a kérdést a középkorban vetették fel először, és azóta sokféleképpen próbálták megoldani. Ma sokan tartják Suarez véleményét: Valószínűleg a megtestesülésről volt szó és arról, hogy az "Emberfia" feje lesz az angyaloknak, és egy részük eleve elutasította azt, hogy olyan valaki előtt hódoljon, aki bizonyos szempontból alacsonyabb rendű, mint ők, mert ember. Mások úgy gondolják, hogy Krisztust mintaképül állította volna Isten az angyalok elé: alkalmat kínált fel nekik ara a szeretetszolgálatra, amit a megtestesült Ige vállt; az angyalok egy része azonban méltóságán alulinak tartotta az emberek szolgálatát, és visszautasította. Lehetséges, hogy a bukáskor az angyalok feje, a "tagadás ősi szelleme", a sátán volt, akit "e világ fejedelme" néven emleget a Biblia (vö. Lk 4,5-8), és akit a szentatyák Iz 14,12 típusos értelmezése alapján Lucifer-nek, hajnalcsillagnak neveznek, későbbi népies elképzelések pedig kellő indok nélkül összefüggésbe hoznak a Prométeusz-mondával. Ahogy a jó angyalok sorsa, úgy a gonosz lelkek sorsa is végleg eldőlt a próbatétel alapján, ezért a megváltás a bukottakra nem vonatkozik. Az említett zsinati döntések értelmében ez is hittétel. Oka ennek az lehet, hogy a tiszta szellem jóval nagyobb koncentráltsággal képes szabad akaratú döntésre, mint bárki az emberek közül.Jézus örök tűzről beszél, amely "a sátánnak és angyalainak készült" (Mt 25,41). Hasonló értelemben szól Júdás apostol levele (6) és a második Péter-levél (2,4). Az is figyelemre méltó, hogy a Szentírás mindig őgy emlegeti őket mint kárhozottakat, és a megváltást következetesen csak az emberrel hozza kapcsolatba. A bukottak a kárhozatra kerülnek, és akaratuk megrögződött a rosszban; annak azonban semmi jelét nem adja a kinyilatkoztatás, hogy értelmük lényegesen meggyengült volna; tehát jóval értelmesebbek, ügyesebbek, ravaszabbak, mint az emberek legértelmesebbike. (Dr. Előd István: Katolikus dogmatika c. könyvéből)
|
|||
