Adorans

Beszélgetése anyjával az örök boldogságról (386. november 13.)


1. Nem messze volt már e világtól távozásának ideje. Csak te tudtad, Uram, azt a napot előre, mi nem.

Történt, hogy ő meg én magányosan ott álltunk az egyik ablaknál. Tudom, Uram, hogy ez is a te kezed titkos igazítása volt. Az ablak annak a háznak belső kertjére nézett, amelyben laktunk közel az Ostia Tiberina kikötőhöz. Távol a tömegtől ott pihentük ki hosszú szárazföldi utazásunk fáradalmait s ott készülődtünk a tengerre.
Magánosan, édes-kedvesen beszélgettünk.
Megfeledkezve a múltakról, csak a jövő felé szálltunk, s a te jelenlétedben, Uram, Örök Igazság, arról tárgyalgattunk, milyen lesz majd valamikor a szentek örök boldogsága, amelyet "szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi szívbe föl nem hatott" (1Kor 2,9). Lelkünk ajka szomjasan kívánkozott a te forrásodnak, a benned levő élet forrásának mennyei hullámai után, hogy hulló cseppjeiből amennyit csak lehet, felfogva, azok erejében e fölséges kérdésről elmélkedhessünk.
Beszélgetésünk első szakaszán láttuk, hogy az érzéki örömöket, akármilyen nagyok és akármilyen magas földi szempontból értékeljük is őket, az örök élet örömeivel nemcsak összehasonlítani, hanem egy napon még említeni sem lehet. Mikor ideértünk, még tüzesebb vágyakozás szárnyán az Örök Létező felé szálltunk.

2. Áthaladtunk fokozatosan az egész földi világot, át az égboltozaton, ahonnan a nap, hold és csillagok küldik földünk felé fényességüket. Aztán még följebb szálltunk. Végig elemeztük, beszéltük, csudáltuk magunkban alkotásaidat, s elértünk lelkünkhöz. Ezt is meghaladtuk, hogy elérjük a fogyatkozhatatlan bőség birodalmát, ahol Izraelt örökké táplálod az igazság kenyerével, s ahol maga az Ige az Élet; ő általa lett minden, ami volt, van és lesz; csak ő maga nem nem változik soha, ő most is ugyanaz, aki volt és lesz örökkön-örökké. Sőt inkább az igaz, hogy múltja, jövője nincs is, ő egyszerűen van, mert örökkévaló, aminek múltja, jövője van, az nem lehet örökkévaló.

S amikor így elmélkedtünk róla, vágyakozó szívünk roppant erőfeszítése íme, mintha egy szempillantásra megérintette volna. Mély sóhaj szakadt ki belőlünk. Ott hagytuk, odakötöttük "lelkünk e zsengéit" (Róm 8,23) s visszatértünk a hangos beszédhez, amelyben kél és vész az ige. Oh Uram, semmi sem hasonlatos a te Igédhez. Örök az önmagában, nem vénhedik s tőle van minden megújhodás!

3. Azt mondottuk: Tegyük fel, hogy valakiben elcsendesedik a test nyugtalansága, el a képzelet minden nyomása a földről, tengerről, levegőről. Tegyük fel, hogy nem gondol az égboltozatra, sőt maga a lélek is hallgat önmagáról s a maga gondolata nélkül maga fölé emelkedik. Tegyük fel, hogy üres csend vált fel minden álmot, minden képzelődést, minden beszédet s jelet, egyszóval mindent, aminek el kell tűnnie, hogy a csendesség tökéleste legyen. Ha most ez az ember belehallgat a csendbe, megérti a mindenség szavát:

"Nem mi alkottuk magunkat, hanem ő alkotott minket, aki megmarad örökké" (Zsolt 99,3-5).
Tegyük fel, hogy a Teremtő beszélni kezdene. Egyedül. Nem a mindenség hangjával, hanem ő maga, úgy, ahogy szavát megértenők. Nem földi szóval, nem angyal hangjával, nem mennydörgéssel, nem figyelmeztető jelekkel, hanem ő maga, amit mindezekben szeretünk. Ha mindezek nélkül hallhatnók őt, amint most feléje szárnyalunk és a gondolat villámával felhatolni iparkodunk a mindeneket meghaladó örök Bölcsességhez; s ha ezen helyzetben megöröködnénk, s minden más, sokkal tökéletlenebb látásunk megszűnnék, ez az egy pedig elragadná, fölemésztené s az örömök mélységébe rejtené a látót,m nem ilyen valami volna-e az örök élet, hasonló a legfőbb megismerés ama pillanatához, amely után előbb az az mély sóhaj szakadt ki belőlünk? Nem ezt jelenti-e a mondás: "Menj be Urad örömébe?" (Mt 25,21). S mikor lesz ez? Akkor, amikor majd "mindnyájan feltámadunk ugyan, de nem mindnyájan változunk el!" (1Kor 15,1).

4. Ilyen gondolatokat fejtegettem, ha nem is éppen ebben a formában és ezen szavakkal. Te vagy a tanúm, Uram, hogy azon a napon, mikor ilyen dolgokról elmélkedtünk, ez az egész világ minden gyönyörűségével együtt igen hitvánnyá zsugorodott össze előttünk.
Anyám pedig így szólt:
"Fiam! Ami engem illet, immár semmi gyönyörűségem nincs ebben az életben. Mi a tennivalóm, miért vagyok még mindig itt, nem tudom. E világ többé nekem semmit sem adhat. Egyetlen egy dolog miatt kívántam a földön időzni, hogy katolikus kereszténynek lássalak, mielőtt meghalok. Az Úr sokkal többet adott, megadta megérnem, hogy lemondtál a földi boldogságról s most szolgáid között láthatlak. Mi keresnivalóm immár e világon?"