A virágvasárnapi szertartás az egyházi év legszentebb hetének a kezdete. A legszentebb hét, mert liturgiájában a legnagyobb, legcsodálatosabb és kegyelemben leggazdagabb titkokat ünnepeljük. Nagy és szent hétnek nevezik azon nagy és szent titkok miatt, amelyeket megünnepel; de szentnek a komoly és jámbor életmód miatt is, amely ebbe az időszakba való. Csendes hétnek is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve, hanem igenis a léleknek csendes magába vonulása és legalább a három utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése. Az első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és szórakozásokat. A középkorban az egész hetet gyászhétnek nevezik Eredetileg csak a péntek, a hét legnagyobb gyásznapja viselte ezt a nevet, de lassanként, a régi liturgia szellemét elfeledve, az egész hétre átruházták ezt a nevet. E hétnek a nagy jelentősége a rendkívüli és megható szertartások által is kitűnik. Minden egyes nap kiváltságos nap, tehát ezen a héten semmi más ünnepet nem szabad tartani. Az összes liturgikus imákat, énekeket és olvasmányokat Urunk szenvedéseire és megváltásunk nagy titkaira irányuló gondolatok töltik el. A nagy és szent hét a liturgia szelleme szerint nem gyászhét és ezért benne a kereszt és a feltámadás elválaszthatatlanok. Krisztus megváltói működése nem végződik halállal, hanem a feltámadás győzelmébe megy át. Nem szabad tehát az Úr szenvedését feltámadásától különválasztani. A liturgia nem akar az Úr szenvedésein siránkozni és panaszkodni. Az ősi keresztény felfogás szerint az egész héten győzelem és öröm vonul keresztül, mely Krisztus szenvedéseiben csak átmenetet lát a feltámadás dicsőségéhez. Az elkövetkezendő hétnek nincs olyan napja, melyen ez a húsvéti és győzelmi motívum ne tűnjön ki világosan. Virágvasárnap először az Úr Jézus Jeruzsálembe vonulásának ünnepe, azután az Úr szenvedésének kezdete. Az ünnep Jeruzsálemből származik. A VIII. századtól szokásos pálmaszentelés a „missa sicca”,szárazmise. A pálmaszentelés Izrael fiainak az egyiptomi rabságból való örvendetes kivonulására emlékeztet az ünnepélyes pálmafelvonulás, körmenet annak megy elébe, aki a bűn rabságából megvált bennünket. A nagyhét három utolsó napját az Egyház Triduum sacrumnak nevezi, vagyis három szent napnak. Általában a liturgiának középpontja és tetőfoka Krisztusnak a keresztfán szenvedett áldozati halála, az újszövetség legszentebb és Istenhez egyedül méltó áldozati liturgiája. Ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így tehát ez a három nap is már az a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet Ténebrae-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni. Az Egyház Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken, a Golgotán keresztre feszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szenvedés beata Passio,azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig crux gemmata a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia, pénteken a kereszt diadala, szombaton a feltámadás és a keresztség. A szent három nap reggeli dicséretének (Laudes) és olvasmányos imaórájának (Matutinum) ötvözete. A zsolozsma közös imádkozása nemcsak a szerzetesek imája, hanem a hívek által is látogatott liturgia. a Lamentációk vagy Jeremiás siralmai mai formájában a zsolozsma lerövidített változata, kiegészítve egyéb rituális elemekkel Ezek a szent szövegek a szent város, Jeruzsálem eleste, valamint a Templom kirablása és elpusztítása miatti bánkódást, gyászt, fájdalmat fogalmazzák meg. Ezek Kr. e. 586 után keletkezett énekek, amelyekben az istenfélők elpanaszolják az Úrnak bajaikat. Nyomorúságos sorsukat saját bűneik következményeként fogták fel, és így tárták Isten elé, hogy könyörüljön rajtuk. Ezeket az énekeket a zsidók gyászünnepeken énekelték a liturgiában. A keresztények ezekben az énekes költeményekben az első századoktól kezdve Krisztus és az egyház imáját látták megfogalmazódni. Ezért nagyon alkalmasak arra, hogy éppen a szent három nap során kifejezzék Krisztus és az egyház bánatát, fájdalmát az emberiség bukása, a bűn pusztítása miatt. A Matutinumból (olvasmányos imaóra) a következő elemek találhatók: Zsoltárok (egy zsoltár három részre osztva vagy 3 különböző zsoltár); Olvasmányok az ezt követő válaszos énekkel (Jeremiás siralmai mindenképpen, de még lehet olvasni újszövetségi olvasmányt, sőt a napi elmélkedést is a zsolozsmáskönyvben megadott egyházatyától). A Laudesből pedig minden nap az 50. zsoltárt és a Benedictust (Zakariás éneke) imádkozzuk a megfelelő antifónákkal. Az utolsó elem a Kyrie Puerorum, amely egy ősi magyar litániaszerű drámai fohász a keresztre feszített Jézushoz, az egyház könyörgése a kereszten függő Megváltóhoz. A Lamentáció szimbólumai a háromszög alakú gyertyatartón álló 15 gyertyát. A 15 gyertya a zsoltárokat (Matutinum – 9; Laudes – 5) és a Benedictust „jelképezte”. Minden zsoltár után eloltanak egy gyertyát. A Benedictus végén az egyetlen még égő gyertyát is leveszik és az oltár mögé viszik. A befejező könyörgés után visszateszik a tartóra. Magyarázata: a kialvó gyertyák a tanítványok, akik elhagyják Mesterüket; a középső gyertya Krisztus; ezen utolsó gyertya elvitele és vissza hozatala pedig Krisztus halálát és feltámadását szimbolizálja. A gyertyák, melyek sorra kialszanak, érzékeltették a növekvő sötétséget is, a bűn éjszakáját, a világba jött Világosság megölését, a kilátástalanság vakhomályát.
|
|||