Borromeo Szent Károly olasz bíboros érsek a katolikus egyház egyik nagy reformátora, 1538-ban született, Arona grófjának fiaként.Anyját csecsemőkorában elvesztette, mostoha anyja nevelte, klerikusnak adta a fiút, aki már 12 évesen reverendát öltött magára. Ő lett a római bencés kolostor kommendátor apátja, ami azt jelentette, hogy a kolostor jövedelmét megkapta, amit a szegények között szétosztott.16 évesen Páduába küldték, hogy jogot tanuljon és 6 év elteltével egyházi és világi jogból is sikeresen doktorált.Miután tanulmányait befejezte, nagybátyját pápává választották, aki Rómába hívta, bíboros államtitkárává és a milánói érsekség adminisztrátorává tette Károlyt.
1563-ban pappá és püspökké szentelték. Sokat tett a tridenti zsinat szerencsés befejezéséért, majd 1565-ben megkapta a milánói érsekséget.Elrendelte a liturgia, a vagyonkezelés, a klérus képzése, a jótékonyság ellenőrzése, az anyakönyvek teljes reformját.Reformjai számos érdeket sértettek. A reform fő elemének a papnevelés megújítását tartotta, 1565-ben internátust és iskolát nyitott a papnak készülők számára. A lakosság vallásos képzésének javítása érdekében felkarolta 1536-ban alapított hittaniskola ügyét is, Páviában pedig megnyitotta Borroneum Intézetet.
Az 1567. évi pestis járvány idején a város valamennyi vezetője elmenekült Milánóból, ő a helyén maradt, ápolta a betegeket. Részben saját, részben a gazdagok adományaival (ruhával, élelmiszerrel, gyógyszerrel) segítette az embereket. Menhelyeket állíttatott föl, a betegeket ideiglenes kórházakba szállíttatta. A járvány idején zárlatot kellett elrendelni azoknak akik saját házukban maradtak. Ezeknek és főleg a betegeknek, haldoklóknak ambuláns szolgálatot szervezett.
A járvány idején megfogadta, ha az Úr véget vet a szenvedésnek, elzarándokol a franciaországi Chambery-be, ahol a híres leplet, az egyház legnevezetesebb kegytárgyát őrzik.
Emanuele Filberto herceg meg akarta kímélni a viszontagságos úttól (az Alpokon kellett volna átkelni), Torinóba vitte a leplet, melyet azóta hívak torinói lepelnek.
Károly minden vagyonát a szegényekre költötte, a templomokban, kolostorokban és a szerzetesrendekben elburjánzott visszaéléseket felszámolta. Ez a munka felőrölte erejét, szervezete felmondta a szolgálatot, mivel vezekléssel és böjttel is tetézte azt. 1584-ben halt meg.
V. Pál pápa avatta szentté 1610-ben.
