Ünnepe: augusztus 21.
* Riese, 1835. június 2.
† Róma, 1914. augusztus 20.
Szent X. Piusz
Istenünk, ki Szent Pius pápát égi bölcsességgel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet, és mindent megújítson Krisztusban, engedd kegyesen, hogy tanítását és példáját követve elnyerhessük örök jutalmadat!
Giuseppe Sarto egy Treviso melletti kis faluban, Riesében született 1835-ben. Apja szegény parasztember volt, aki mellesleg a falu levélhordói tisztét is betöltötte. A kis Beppo szülei öröme volt, és a plébános is nagyon szerette, mert szívesen és gyakran ministrált neki. Tizenkét éves korától naponta a hét kilométer távolságban lévő Castelfrancóba járt iskolába. Később a páduai szemináriumban kapott helyet, hogy befejezhesse gimnáziumi tanulmányait. Ugyanitt folytatta a teológiát.
1858-ban szentelték pappá Castelfrancóban. Utána buzgó lelkipásztorként működött, alőbb mint káplán Tombolóban, majd plébánosként Salzanóban. Később Trevisóban kanonok, szemináriumi tanár és a püspök általános helynöke lett.
50 esztendős volt, amikor XIII. Leó pápa 1884-ben kinevezte mantuai püspökké. Tíz évvel később, 1894-ben velencei pátriárka és bíboros lett. Amikor a páduai püspök Mons. Callegari a szentszék megbízásából érdeklődött nála, hogy elfogadná-e a velencei pátriárkai székre szóló kinevezést, Sarto püspök így válaszolt táviratilag: „Pontosan ez hiányzik nekem, Sarto.”
Tíz évvel később, 1903. augusztus 4-én Giuseppe Sarto velencei pátriárkát megválasztották pápának. A X. Pius nevet vette fel, „bízva abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Pius nevet erényes életükkel megbecsülték, és határozott szelídséggel kormányozták és védelmezték az Egyházat”.
XIII. Leó pápa (1878-1903) érdeklődése főleg az Egyház külső életére irányult, különösen az egyházi hagyomány és a modern világ közötti összerejével az Egyház belső megújulása felé fordult. Első enciklikájában (1903) egész pápaságának célját Szent Pál egy mondatával határozta meg: „Mindeneket megújítani Krisztusban” (Ef 1, 10). „Egész pápai működésünk célkitűzése, hogy mindent megújítsunk Krisztusban azért, hogy Krisztus legyen minden mindenben.”
X. Pius pápa a bensőség embere volt, de ugyanakkor támogatta az intézményeket és a szervezeteket, ha úgy látta, hogy azok a belső élet kibontakozásának az eszközei. Ebben az értelemben egyik legjelentősebb műve az egyházjog kodifikációja, amelyet megválasztása után az első napon elindított. Igaz, a mű csak utóda, XV. Benedek pápa alatt fejeződött be. E kodifikáció nem csupán a túlságosan felduzzadt jogszabály-halmaz rendszerezését és egyszerűsítését jelentette, hanem sokkal inkább azt, hogy a jogot a megváltozott körülményekhez alkalmazzák, hiszen nagyon sok jogszabály már nem felelt meg az élet elvárásainak. Különösen nagy volt a zűrzavar a házasságjog területén, ezért a pápa az egész jogi anyagból kiemelte a házasságjogot, elsőként ezt vizsgáltatta át, és léptette érvénybe.
Első gyakorlati reformként a pápai udvar, a kúria átszervezéséhez fogott hozzá. Ősrégi hivatali szokások megszüntetésével egyszerűsítette az ügymenetet, bizonyos munkaköröket újra meghatározott, és az egész kúriát az egyszerűség felé mozdította ki évszázados mozdulatlanságából. Abból indult ki, hogy a római egyházmegyének mintaként kell szolgálnia a többi püspökség számára. Számos, gondosan lebonyolított látogatással sikerült megszüntetnie a visszaéléseket, s lassan meg tudta honosítani a korszerű lelkipásztori módszereket és eszközöket.
Szívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy „a papnak először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban végre akarja hajtani”.
A belső megújulás szelleme egyre szélesebb körben kezdett hatni: az itáliai püspökök egymás után kezdték látogatni az egyházmegyéjüket, s a szemináriumokban sokkal nagyobb gondot kezdtek fordítani a tudományos képzésre és a növendékek aszketikus nevelésére.
A joghoz hasonló bizonytalanságok és áttekinthetetlenség uralkodott a liturgiában is. X Pius pápának már velencei pátriárka korában gondja volt az egyházi zene ápolására. Most minden egyházi zene célját abban határozta meg, hogy „ébressze föl a hívekben az áhítatot, és könnyítse meg az imádságot”. Különös figyelmet szentelt a gregorián éneknek. Rómában egyházi zenei főiskolát nyitott, s a liturgia kérdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a római misekönyvet és breviáriumot.
X. Pius pápa nem az elvont tudományok embere volt, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. A tudományos kutatás csak annyiban érdekelte, és csak annyiban támogatta, amennyire a vallásos élet számára hasznosnak és szükségesnek látta. Ezért alapította meg Rómában a Biblikus Intézetet a szentírástudomány felélesztése céljából. A bencéseket pedig megbízta azzal, hogy készítsék el a Vulgáta új, kritikai kiadását.
Szenvedélyesen szerette az igazságot, és harcolt is érte. Az ún. „modernizmus” irányzatában különös veszedelmet észlelt az Egyház élete számára. Amikor ezt az Egyház hagyományos tanításától eltérő tant megbélyegezte, határozott és hajthatatlan volt, de a tévedő emberekkel szemben állandóan éreztette atyai jóságát, és nem megtörni, hanem megtéríteni akarta őket. A már további kérdés, hogy mennyire volt szerencsés a „modernizmus” megjelölés annak a szellemi áramlatnak az elnevezésére, amely kezdetben a katolikus teológusok körében jelentkezett, majd egyre szélesebb körben elterjedt. Azt a benyomást keltette ugyanis, hogy az Egyház eleve mindennek szembeszegül, mi modern a kultúrában és szellemi életben, s ha válaszol a világ kérdéseire, az mindig csak visszahúzó, a múlt felé irányuló lehet, és nem mutathat a jövőbe.
A pápa kemény hangon beszélt a „lázadókról”, akik álnok módon hirdettek igen nagy tévedéseket,pl. a dogmafejlődés lehetőségét. Azonban az un. reform-katolicizmus képviselői – leszámítva néhány kivételt- távol álltak attól, hogy kétségbe vonják a katolikus hit alapigazságait. Igaz azonban, hogy voltak ellenséges szellemek is, mint a francia Loisy, az angol Tyrrel és az olasz Minnocchi, akik a haladás köpenyébe burkolózva támadták a keresztény alapelveket azáltal, hogy az isteni kinyilatkoztatás bírájává magasztalták föl az emberi értelmet.
A pápa a Lamentabili §1907) kezdetű dekrétumával ötvenhat tételt ítélt el, amelyek a kinyilatkoztatás, a hit, a dogma, a szentségek és az Egyház körébe tartozó tévedések voltak. Néhány hónappal később a Pascendi kezdetű enciklikában pedig gyökeresen elvetette a modernizmust.
Az általános elítélés következtében, amely kihatott az Egyház gondolkodására és teológiai tudományára is, egyre inkább megmutatkozott és egyre nagyobb befolyásra tett szert a nem kevésbé veszedelmes integralizmus. Ezt a modernizmussal ellentétes irányzat szembefordult az Egyháznak minden olyan alkalmazkodásával, amely kapcsolatot akart találni a modern kultúra pozitív eredményeivel, sőt még a teljesen világi szférákba is be akart avatkozni. Ebből egy éles, belső egyházi vita robbant ki, amely még a jóérzésű katolikusokban is bizonytalanságot és nem egy esetben eltévelyedést okozott.
Amikor elrendelték az antimodernista esküt (1910), minden klerikus kötelessége lett esztendőnként esküvel megígérni, hogy elutasítja az eretnek módon értelmezett dogmafejlődést, s általában a történetkritikai módszert, és hitet tesz a Pascendi enciklika és a Lamentabili dekrétum tételei mellett. E kötelezettség alól a német teológiaprofesszorokat nem sokkal később felmentették. A belső harc szomorú következménye az lett, hogy azok a törekvések, amelyekkel közös nevezőt akartak találni a kultúra és a vallás, a világ és az Egyház között, eredménytelenné váltak. Hosszú esztendőkre, sőt évtizedekre késedelmet szenvedett az egyháznak az új világhoz való alkalmazkodása.
X. Pius pápa, akinek gondolkodásában a vallási élet foglalta el a központi helyet, a politikát csupán szükséges rossznak tekintette. Távol akarta tartani az Egyházat az állammal való összefonódástól, sőt a két terület minél szigorúbb szétválasztására törekedett. Röviddel megválasztása után rendeletet adott ki arról, hogy a pápaválasztásba semmiféle világi hatalom nem szólhat bele, nem emelhet tiltakozó szót, vétót a megválasztandó személlyel szemben. Erre az utolsó példát a saját választása szolgáltatta, mert Ferenc József, osztrák császár és magyar király, Puzyna, krakkói bíboros érsek által vétót jelentett be Rampolla bíborossal szemben, aki a legesélyesebb volt a megválasztásra.
XIII. Leó pápával szemben, kezdettől fogva tiltakozott az ellen, hogy a klérus, sőt általában a katolikus hívek részt vegyenek a politikai életben. Látta ugyanis, hogy az egymás után alakuló pártok és egyesületek egyre áttekinthetetlenebbé teszik a közéletet. Németországban a katolikus szervezetek érdekében avatkozott be a felekezetközi egyesületekkel szemben. A Borromeus enciklika (1910) negatív hatást váltott ki, mert a vegyes vállalatok szervezésének rosszallásával (ti. olyan vállalatokról volt szó, amelyet német katolikusok és protestánsok együtt akartak alapítani) sok evangélikus hívő megbotránkozását okozta, és ezzel súlyosan megterhelte a katolikus és evangélikus közösségek kapcsolatait.
Franciaországban a pápa betiltotta a katolikus szociális szervezetet (Le Stillon), mert demokratikus szellemben működött, és szerencsétlen módon az Action Francaise oldalára állt, amely szélsőjobboldali politikai csoportosulás volt.
X. Pius pápa nem volt sem tudós, sem politikus, hanem szívének minden dobbanásával igazi lelkipásztor volt. Ahol csak tehette, kereste a nép közelségét. Nagyon értett hozzá, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén szólnia. Ha prédikált, vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s mivel a szívéből fakadt a szó, könnyen megtalálta az utat a hallgatók szívéhez. Lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe. A képe állandóan ott volt az íróasztalán, és 1905-ben boldoggá is avatta. Oltárra emelte Eudes Jánost és Bécs nagy lelkipásztorát, Hofbauer Kelement.
Mikor mint mantuai püspök a látogatását jelezte egy plébánosnak, ezt írta neki: „Szombaton este éppen úgy, mint vasárnap vagy hétfőn a rendelkezésükre állok, hogy gyóntassak. S amennyiben jónak látja, fél tizenegykor, a nagyböjti prédikáció helyett mondhatok egy rövid beszédet a népnek.” Nem is könnyű megállapítani, hogy mit csodáljunk jobban ebben a néhány szóban: a lelkipásztor buzgóságot-e vagy az alázatosságot?
Amikor Sarto velencei pátriárka pápa lett, minden áldott vasárnap – a vatikáni kertben vagy valamelyik vatikáni udvaron – az egész világról érkezett zarándokok számára egyszerű katekézist tartott, vagy a napi evangéliumról beszélt röviden.
Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a belső életre. A mai liturgikus élet kulcsszava az „actuosa participatio” (tevékeny részvétel), tőle származik. Az volt a célja, hogy „ a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne imádkozzanak a mise közben”. Ő indítványozta és szorgalmazta a gyakori áldozást is: „Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz”. Mindenekelőtt azt akarta, hogy az addigi gyakorlattól eltérően – mely szerint tizennégy éves korukban járultak először szentáldozáshoz – a gyermekek korábban áldozzanak.
Szent X. Pius pápa
Nemes jelleme magától értetődő egyszerűségben és alázatosságban, kimeríthetetlen szeretetben és jóságban, határtalan nagylelkűségben és nem utolsósorban finom humorban mutatkozott meg, mellyel a merev szertartásosságot is feltudta deríteni. De ha az ügy úgy kívánta, energikus és kérlelhetetlen volt.
Pápasága vége felé közeledve egyre inkább érezte a háború fenyegető veszedelmét. „Jön a háború” – szokta mondani nagyon gondterhelten. S még meg kellett érnie, hogy a háború valóban kitört.
Kifejezett kívánsága volt, hogy a testét ne balzsamozzák be, de amikor a boldoggá avatáskor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben találták! Három évvel később, 1954. május 29-én XII. Pius pápa a szentek sorába iktatta.
Amikor 1903-ban a konklávéra indult, a velencei hívek sírva búcsúztak tőle. Ő így válaszolt nekik: „Élve vagy halva, de visszajövök”. És valóban visszatért Velencébe: 1959-ben XXIII. János pápa egy napra visszavitette a holttestét, és a lagunák mentén a velencei nép olyan lelkesedéssel fogadta, mintha az eleven pátriárka tért volna haza. Romlatlan teste a Szent Péter bazilikában, az alsó bal oldali mellékkápolnában nyugszik. Ünnepét 1955-ben vették fel a római naptárba szeptember 3-ra, 1969-től Szent Bernát után, augusztus 21-én ünnepeljük.
A pápa végrendelete így kezdődik: „Szegénynek születtem, szegényen éltem, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szegényen fogok meghalni.” Aki ezt írta túláradóan gazdag szívű lelkipásztor volt, akinek szíve minden állomáshelyén az Egyházért dobogott. Ezt bizonyítja minden életrajzi feljegyzés, emlékezés és írásos emlék.
Szülőfalujának egyik lakója így emlékezik rá: "Ha a kis Beppi iskolába ment, amint a falut elhagyta, lehúzta a cipőjét, és a vállán vitte, hogy ne koptassa. Három évvel később, amikor a testvére is iskolás lett, az édesapjuk készített nekik egy kis kocsit, ami elé csacsit fogtak. Élvezet volt nézni a két gyermeket, mert nagyon elevenek voltak. Újra meg újra játékosan megbirkóztak azért, hogy ki hajtsa a kocsit, és többnyire Beppi került ki győztesen. Akkor felültek a kocsira, és mint a római cirkuszok nagy kocsihajtói, a botot fenyegetően felemelve, szorosan fogva a gyeplőt, teli torokból felkiáltott, és úgy hajtotta a csacsit, hogy időben odaérjenek az iskolába."
Egyik iskolatársa elmondta: "Szegényesen volt öltözve, s a zsebéből kikandikált egy d arab kenyér, amit ebédre hozott magával. És mégis, ilyen jó volt! Valamennyien szerettük. Vidám volt, és nagyon szorgalmas. Mindig ő volt közöttünk a legjobb."
Mint fiatal lelkipásztornak egymás után támadtak a jó ötletei, és meg is valósította azokat. Alapított egy kis énekkart, hogy a misén szépen menjen az ének. Mikor este a próbán a fiatal emberek arról panaszkodtak, hogy nem tudnak rendesen írni és olvasni, azonnal elhatározta: "Akkor alapítunk egy esti iskolát!" És a falu tanítójával egyetértésben mindent beszerzett, és ő maga tanította a teljesen analfabétékat azzal a megindoklással, hogy "ez a legfárasztóbb".
Miután kápán korában, plébánosként is mindenét elajándékozta, amiről látta, hogy mások hasznát vehetik. Egy alkalommal, mikor már alig volt mit felvennie, az egyik plébános meghívta prédikálni, és annyi pénzt adott neki tiszteletdíjként, hogy abból ismét be tudta szerezni a legszükségesebb ruhaneműket.- De mire hazaért, üres volt a keze, mert útközben mindent elosztogatott. Akkor a nővére, aki a háztartást vezette, kétségbeesve kért segítséget az egyik szomszédos plébánostól: vegye rá az öccsét, hogy legalább a fehérneműjéhez szükséges vásznak vegye meg.
Az egyik évben, amikor nagyon gyenge volt a termés, egy ismerős jött a plébániára, hogy a szegények számára gyűjtsön. Sarto adott neki húsz zsák kukoricát - de egyebe nem is volt. Mikor az a másik látta, hogy a kamrában nincs semmi, csak egy kevéske bab egy kosár alján, megkérdezte tőle: "És ezek után miből fog élni?" A plébános nyugodtan felelte: "Legyen nyugodt, a Gondviselés engem még soha nem hagyott cserben!"
És Isten valóban jelét adta annak, hogy Sarto plébános munkáját támogatja: Egyszer a falu határában lévő szőlőt valami betegség támadta meg, és olyan méreteket kezdett ölteni a baj, hogy a szüret veszélybe került. Sarto plébános tanácsot tartott a híveivel, majd vasárnap, mise után kihirdette nekik: " Holnap reggel harangozni fogunk, és megáldom a kertjeiteket és földjeiteket. Imádkozzatok velem együtt, és legyetek nagy bizalommal" És történt, hogy másnap a szőlőkről eltűnt a betegség!
A szomszédos plébániákról is jöttek a hívek, hogy hallgassák a prédikációit. Mikor ezen a plébánosok megsértődtek, s mert jogaikban sértve érezték magukat, panaszt emeltek a püspöknél, ezt a választ kapták: "Csináljátok ti is ugyanúgy!"
Kanonok korában az egyik napon így szólt hozzá a trevisói püspök: "Kedves Monsignore, térdeljünk le és imádkozzunk, mert szükségünk van az imádságra egy olyan ügyben, amely mindkettőnket érint" - azzal átadta neki az okmányt, amely a püspöki kinevezést tartalmazta. Sarto kanonok nagy megdöbbenéssel olvasta, majd kezébe rejtette az arcát, és keservesen sírni kezdett. A püspök vigasztalni próbálta azzal, hogy ez az Isten akarata, de ő így felelt: "Lehetetlen! Ez a teher számomra túlságosan nehéz! Sem erőm, sem képességem nincs hozzá!" Azzal a szobájába sietett, és azonnal levelet írt Rómába. Ám azt a választ kapta, hogy minden érve ellenére csak engedelmeskedjék. Mikor néhány nap múlva édesanyja örömtől sugárzó arccal jött, hogy gratuláljon a fiának, ő sírással küszködve mondta: "Anyám, nem tudja, mit jelent püspöknek lenni. A lelkem vész el, ha nem teljesítem a kötelességemet!"
Püspökként is állandóan gondja volt a szegényekre. Nagyon jellemző erre a következő történet: Egy jómódú hölgy a püspökké történt kinevezése alkalmából neki ajándékozta briliánssal ékesített aranygyűrűjét. Néhány nap múlva újra felkereste a püspököt, és örömmel látta ujján a gyűrűt. Sarto azonban ezt mondta: "Ó, Signora, ne nézze, mert a gyűrű ugyanaz, a briliáns azonban már nincs benne."
Elvhűsége igen nagy szeretettel párosult. Megtapasztalta ezt az az ember is, aki egy gyalázó iratban megtámadta és megrágalmazta a püspököt. Néhány pap sürgette, hogy a püspöki becsület megvédése miatt bíróságnál kellene orvoslást keresnie a sérelemre. Ő azonban így válaszolt: "Hát nem látják, hogy a szerencsétlenen az imádság segít és nem a büntetés?" És az az ember hamarosan elveszítette a vagyonát, és nagy ínségbe került. Akkor a püspök egy asszony közvetítésével jelentős pénzösszeget küldött neki, de azzal a meghagyással, hogy a feladót nem szabad megtudnia.
Ehhez hasonló eseményt bíboros korából is ismerünk: egy tüntetés alkalmával, amelyet az Egyház ellenségei szerveztek, az kiáltozott a leghangosabban, akivel korábban Sarto sok jót tett. És ez az ember nem sokkal később ismét segítségért folyamodott hozzá. Sarto behívatta magához, és a szokásosnál nagyobb összeget nyomott a markába, és nevetve mondta: "Ezúttal az alamizsna nagyobb, mert te jobban elfáradtál az ellenem való ordítozásban, mint a többiek. Ezért én is többet adok neked, hogy ismét visszanyerhesd erőidet."
1903 nyarán a bíborosok pápaválasztásra gyűltek össze Rómában. Az egyik előkészítő megbeszélés közben történt, hogy egy francia bíboros megszólította a velencei pátriárkát, aki olasz anyanyelvén kívül csak a latin nyelvet ismerte. A megszólításra így válaszolt: " Nem beszélek franciául." erre a francia bíboros: "Akkor önnek semmi esélye nincs, hogy megválasszuk, hiszen egy pápának franciául tudnia kell!" Sarto így fejezte be a beszélgetést: "Így van, Eminenza, hála Istennek!"
Amikor az egymást követő választási fordulókban egyre több szavazat esett rá, könnyes szemmel kezdte kérlelni az atyákat:"A megválasztásom az Egyházra romlást hozna! Alkalmatlan és méltatlan vagyok! Felejtsetek el engem! Mikor pedig mégis megválasztották, ebben felismerte Isten akaratát, de megkérte a bíborosokat:"Segítsetek nekem, kérlek titeket, segítsetek nekem!"
Az első éjszakán, amelyet a Vatikáni palotában töltött, zavarta, hogy a hálószobája előtt egy svájci gárdista alabárddal járkál föl és alá. "Menj aludni - mondta az elképedt testőrnek -, neked is jobb lesz, és engem is hagysz békén aludni." A ceremóniamester helyett megelégedett a legegyszerűbb kiszolgálással, és megtiltotta, hogy a koronázási ünnepségre meghívókat küldjenek szét.
Hamarosan a megválasztása után a nevéből (Sarto ugyanis szabót jelent) a következő kissé tréfás, de nagyon mély értelmű mondás született: "Itália levetkőztette a pápaságot, amikor elvette világi hatalmát. A Szabó azonban majd készít neki egy új ruhát."
A következő eset rávilágít Pius pápa lekipásztor-központú gondolkodására: Egy angol mama magával vitte a kisfiát magánkihallgatásra, hogy a Szentatya áldja meg a gyermeket. "Mennyi idős:" - kérdezte a pápa. "Négyéves - válaszolta az édesanya-, és remélem, hogy két vagy három év múlva elsőáldozó lehet." Akkor a pápa komolyan a kicsi szemébe nézett, és megkérdezte tőle: "Kit fogadsz a szívedbe amikor áldozol?" Gyorsan jött a válsz: "Jézus Krisztust!" "És kicsoda Jézus Krisztus?" - kérdezte újra a pápa. "Jézus Krisztus Isten" - mondta a kisfiú. Akkor a pápa az édesanyához fordult: "Hozza el holnap reggel a gyermeket. Én magam fogom megáldoztatni."
Mivel az emberek megérezték, hogy a pápa milyen benőséges kapcsolatban él Istennel, s hogy egészen Belőle táplálkozik, egyre inkább terjedt a meggyőződés, hogy szent. Egyszerűen csak "a szent pápa" névvel illették. Mikor egyszer meghallotta, hogy "Papa santo"-nak mondják, nagyon határozottan kiigazította: "Önök eltévesztik a mássalhangzókat: én Pap Sarto vagyok!"
Igen nagy terhet jelentett számára a háború közeledése. Mélységesen megdöbbent, amikor a háború kitörésénekhírét megkapta. Amikor az osztrák követ azt kérte tőle, hogy áldja meg a monarchia fegyvereit, azt felelte: "Én nem a fegyvereket, hanem a békét áldom meg!" A háború első napján figyelmeztető üzenetet küldött katolikus híveihez, de már késő volt. Akkor felsóhajtott: "Ó, ez a háború! Érzem, ez a háború a halálom!"
