Minden szokásos elképzeléssel ütközik, ha a Magnificatot a templomban való bemutatás utánra tesszük. Mégis, fentebb már megállapítottuk, hogy Mária ezt nem énekelhette annak látogatásnak alkalmával, amelyet a gyermekségtörténet elbeszél. Annyit félreérthetetlenül közöl a szerző, hogy a Magnificatot Mária énekelte és Erzsébet látogatása alkalmával. Így kénytelenek vagyunk egy másik, későbbi látogatásra gondolni, amelyet Mária Erzsébetnél tett, de források nem beszélnek róla. Van azonban egy másik nyomós érv, ami miatt a Magnificatot arra az időre tesszük, amikor Jézus már megszületett. Első hallásra nem tudjuk összeegyeztetni Mária lelkületével, ha ő egyszerűen azonosítja magát a „megalázottakkal és éhezőkkel”, s hála az isteni Hatalomnak, fölébe kerekedett a „hatalmasoknak és gazdagoknak”. „Letaszította a hatalmasokat a trónról, A többi keleti énekkel összevetve látjuk, hogy ez a mondat nem Mária személyiségére jellemző, hanem ahhoz az énektípushoz tartozó sajátosság, amelyhez a Magnificat is tartozik. Éppen így énekelt Anna, Sámuel édesanyja, miután Isten megajándékozta fiúgyermekkel (1 Sám 2, 4-8). Hasonlót énekel a mai keleti fiatalasszony is, mikor első fiúgyermekét megszüli: „Ő hív életre / és küld halálba A Magnificat tehát egy határozott énekműfajhoz tartozik, amelyben lényeges szerepet játszanak ezek az összehasonlítások. Évezredek óta így dalolták az édesanyák improvizált hálaéneküket, ha elsőszülöttükért hálát akartak adni. A Magnificat tehát akkor illik Mária ajkára, amikor már megszületett kisfiával másodszor keresi fel Erzsébetet, és találkoztak. A bevezető sorokban Mária Istent mint szabadítóját áldja: Magasztalja lelkem az Urat Mária tartózkodó módon fejezi ki dicséretét. Úgy érzi, hogy Isten szabadította meg, tehát előzőleg veszedelemben volt. Ezek a gondolatok, hogy megmenekült, és ezért hálával van teli a szíve, az első részben is napvilágot látnak: „Hiszen tekintetre méltatta szolgálójának alázatosságát Mária szabadítójának nevezi Istent, aki nyomoróságából kimentette őt. Ez egy egészen személyes kijelentés, amely elsősorban Máriára és nem a természetfeletti megváltásra szoruló emberiségre vonatkozik. A görög szót, amely a nyomoróságot jelenti, nem lehet alázattal visszaadni, hiszen Mária éppen a saját alázatáról nem nyilatkozott volna így. A szó majdnem mindenütt, ahol szövegekben előfordul, olyan szenvedést jelöl, amely más emberek hatására jön létre. Ilyen szenvedésben volt Máriának hosszasan része, s most megszabadult tőle. Ahogy az egyik egzegéta helyesen látja, Mária úgy érezte magát, mint „üldözött”, megvetett názáreti „szűz”. Próbáljuk meg visszaképzelni magunkat Mária fiatalságának helyére: Mária napról-napra találkozott a hozzá hasonló lányokkal a falu forrásánál. Mivel Isten Fia számára a bűntelen szüzet választotta édesanyául, nem tudjuk elképzelni, hogy Mária részt vett volna a forrás körül fecsegő, a távollevőket kegyetlenül kritizáló csoportok beszélgetéseiben. Ezért a tartózkodásért azonban keservesen meg kellett bűnhődnie. Gőgösnek tartották, mivel Dávid családjából származik, de meg is vetették lecsúszott családja miatt, és lépten-nyomon bántották őt. Mária nem tudott ez ellen védekezni. Kezdetben bizonyára sokszor kisírta bánatát édesanyjánál, aztán csendesen vitte tovább szenvedését. Kortársnőinek hosszú időn át megalázás és megvetés tárgya lehetett. Amikor tudomására jutott, hogy a Messiás szűzi édesanyja lesz, nem szabadult fel szenvedésétől, és nem az ellenségei feletti győzelem örömével töltötte el a lelkét. Ellenkezőleg: félelemmel gondolt arra, mi lesz, ha a többiek felfedezik, hogy házasságkötése előtt, tehát idő előtt édesanya lett. Helyzete mindenesetre könnyebb lett azzal, hogy Betlehembe költöztek. Mikor aztán gyermekével karján újra abba a jóságos atmoszférába lépett, amely Erzsébetből áradt, végre felszabadult a lidércnyomás alól. Túláradó örömmel nevezi szabadítójának Istent, aki nemcsak nyomoróságából szabadította ki, hanem, ahogy ezt nagyon finom tartózkodással kifejezi, a Messiás édesanyjává is tette, s ezzel az összes asszonyok koronája lett. Mostantól fogva üdvtörténeti nagyságában áll a világban. Ebből a háttérből válik érthetővé a második strófa is: „Hatalmas dolgot cselekedett karjával, Ezek a gondolatok és kifejezések, amint előbb említettük, z elsőszülöttekért mondott háladalok állandó tartozékai voltak, de Máriánál ezeknek is egészen személyes tartalmuk van. A hagyományos énekformából származnak a „trónon ülő hatalmasok és gazdagok”, akikkel Máriának közvetlenül nem volt dolga. De e kifejezések mögött meghúzódnak azok a talán alacsonyabb szintről származó, de nagyon fájdalmas tapasztalatok, amelyek Mária fiatal éveit megkeserítették. Az ének utolsó soraiban lép ki Mária a saját személyes keretei közül: „Felvette szolgájául Izraelt, Itt ismét szabadabban szárnyalhat, és kiteljesedik a gondolat, amit az 50. versben megpendített. Az ő felmagasztalásával Isten műve nem fejeződött be. Sokkal inkább most kezdődik meg az ő messiási anyaságával a Megváltás műve, mégpedig úgy, hogy Isten végrehajtja mindazt, amit Ábrahámnak és később Dávid házának megígért. Ezt az éneket Mária Erzsébet jelenlétében énekelte el. Hogy mások jelen voltak-e, nem tudjuk. Hogyan maradt mégis ránk? Csúfolódni szoktak azzal, hogy egyszeri hallás nem lehet elég ahhoz, hogy egy ilyen éneket valaki megjegyezzen, és tovább tudjon adni. Azonban minden valószínűség szerint mégiscsak Erzsébet közvetítésével maradt ránk a Magnificat. Itt újra emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy az akkori zsidó nép, mint minden ókori nép, emlékezet-kultúrával rendelkezett, amit mi, olvasásra berendezkedett kultúrák, már régen elveszítettünk. Számunkra persze hogy elképzelhetetlen, hogy egy ilyen hosszú éneket egy hallás után egy életre meg tudjunk jegyezni. Az emlékezet-kultúra emberei számára abban nem volt semmi renkdkívüli, hogy számukra egy ilyen rövid éneket egy hallás után meg tudjanak jegyezni, ha figyelmesen hallgatták végig. Ez biztosít bennünket arról, hogy ma is Mária szavait halljuk, bármilyen fordításban hangzik is fel a Magnificat.
|
|||
