Adorans

Tudomásom szerint ez a vers boldogemlékű Márton Áron püspök halála évfordulójára iródott.

Meghalt a király. Az erős, a hatalmas:
A sziklacsúcsok vakmerő kalóza,
Meghalt a Sas.

És összegyűlnek sírni és siratni
A ketrecek s a vadon urai.

Ily sokadalmat még senki se látott!
Mind rongyos cifrák, törpe óriások.

Varjú és kánya, nyúl, veréb és vércse:
Még a bagoly is gyászruhát ölt érte.

Vág valamennyi szomorú pofát,
Ahogy az embertől már megtanulták
Az alakoskodást.

A rangkülönbséget már többé nem érzik:
Hazudhatnak. Szavuk nem ér az égig.

Ontanak álnok krokodilkönnyeket,
Összepislognak, egyetértenek.

A holló károg: - nem bírja lenyelni:
-Kár, hogy nem tudott énekelni!

Majd a bagoly szól: Erejét csodáltam:
De azt hiszem, én mégis messzebb láttam!

S kotyog a tyúk és gágog a liba:
- Hát, benne is volt épp elég hiba!

Gőgös volt, kevély: bennünket lenézett.
Hát íme, rajta is betelt a Végzet!

Most már tudjuk, velünk egy sorban van:
Ő se különb tyúk, a Sas se halhatatlan!

Nevetnek hozzá. A kakukk röhög.
Minden mulandó. Csak az irigység örök.

De ott lenn, a tikkadó tarka réten,
Meghúzódva a repedékben

Cirpel a tücsök. Halkan sóhajt, de benne
Zokog a rét, s a mezők viráglelke:

Senki sem mondja, de mindenki érzi:
- CSAK Ő TUDOTT A NAPBA NÉZNI!