Adorans

Olyan nehéz olykor lelkemen a teher!
És menni kell. Vinni kell. Cipelni kell.

Éjszaka van. Csend. Az emberek alusznak.
Úgy szeretem a csendet.
De őr vagyok és látom, hogy tolvajok járnak,
És a szívem harangoz, kiált és csenget.

Olyan jó a kolostor, a cella hűs magánya:
Ellátogat bele az Isten.
De valami ragadja szívemet a tömegbe,
Hogy prédikáljon, áldjon, védjen, segítsen.

Úgy félek a harctól. Úgy utálom a kardot.
Áldom, vágyom a békét.
De harcolni kell mégis, hogy a sátán katonái
Isten zászlóját, a lelket szét ne tépjék.

Úgy vágyom sokszor, olyan jó volna sokszor
Kisírnom magamat.
De vigasztalnom kell és könnyeket letörölnöm.
És sírni, sírni, sírni nem szabad.

Olyan gyenge vagyok. Hogy kellene vigyáznom,
S félnem, hogy elesem!
De kísértésbe menni és lelkemre kell szedni
Új gondokat, új lelkeket dalolva, szívesen.

Jó volna, ha gyávának mondanának. Jó volna
A nyugalmas alázat.
De hősnek kell lenni, mert gátak szakadnak
És égnek, égnek, égnek a házak.

Az Úr küld őrnek, papnak, hősnek, orvosnak, katonának.
Jaj, de kegyetlen küldetés!
Jaj, de letenném sokszor e szörnyű terhet. És
Vinni, cipelni s énekelni kell.