Úgy látszik, Mária senkinek soha nem beszélt arról, hogy történt, amit az evangélista így ír le: „A Szentlélek szállt rá, és a Magasságbeli ereje árnyékozta be” (Lk 1, 35). „Elragadtatott a harmadik égig”, ahogy Szent Pál látomása jelzi? – nem tudjuk. Ezt Mária megőrizte szíve legszemélyesebb titkának. Azt azonban nem tudta elrejteni, hogy édesanya lett. Próbáljuk csak elképzelni a helyzetét:
Isten műve volt, hogy élet fogant a szíve alatt, miközben el volt már jegyezve, tehát az akkori erkölcsi felfogás szerint meg kellett őriznie szűzi tisztaságát. Milyenkövetkezményekkel kellett számolnia, mikor kiderült, hogy ez alatt az idő alatt édesanya lett? Ezzel a gonddal együtt járt az a nagyon természetes igény, hogy valakivel kibeszélhesse magát, nemcsak azért, hogy titkának terhét megkönnyítse, hanem hogy szükség esetén attól, aki hitelt ad szavának és megérti őt, tanácsot és segítséget kérhessen. Végül is Gábriel látogatása és Istentől való foganása után, akárhogy is élte át ezt, az esemény emlékeivel magára maradt. Mint azt a misztikus élményeket átélők ismételten tapasztalják, bizonyára Máriát is kétségek szállták meg afelől, hogy álmodott-e vagy ébren volt, valóság-e, amit átélt, vagy képzelődés csupán. Mindaddig, amíg terhességének félreérthetetlen jeleit nem tapasztalta, ezekkel a kétségekkel szembe kellett néznie. Isten megelőzte ezeket a nehézségeket, amikor küldötte közölte Máriával a nagy újságot: „Rokonod, Erzsébet is fiút fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, pedig meddőnek mondták az emberek” (Lk 1, 36). Erzsébet mindezideig visszahúzódott a nyilvánosság elől, bizonyára azért, mert félt, hogy kinevetik, ha elmondja, hogy szívének leghőbb vágya teljesült. Mikor azonban semmi kétség sem lehetett afelől, hogy terhes, újra megjelent az emberek előtt, s mint minden keleti asszony, büszke volt leendő anyaságára. Erzsébet terhességének híre ekkor még nem érkezhetett meg Názáretbe; hiszen Názáret háromnapi járóföldre Erzsébet lakhelyétől, egy jelentéktelen helység volt, amelynek postája természetesen nem volt. Az angyal által közölt tény tehát újság volt, de egyszersmind meghívás is arra, hogy Mária látogassa meg Erzsébetet. Mikor ez a látogatás valóra vált, Mária megbizonyosodott az angyal szaváról és saját élményének valóságáról is. De ez a látogatás több volt ennél. Amit Erzsébetről megtudott, képessé tette őt arra, hogy ha netán szükség volna rá, hittel és megértve Erzsébetet, tanúságot tegyen a védelmére. De még ez sem volt minden. Mikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, és érezte, hogy a magzat megmozdul méhében, öröm töltötte el, és olyan szavakra fakadt, amelyeknek tartalma nem kizárólag tőle származott: „Hangos szóval felkiáltott: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse. De minek köszönhetem azt, hogy az én Uramnak anyja eljön hozzám?” (Lk 1 42-43). Így beszélt, pedig Mária még éppen hogy csak köszönt neki. Erzsébet joggal következtethetett arra, hogy a Szentlélek erejéből beszélt így. Az „Uramnak anyja” megjelöléssel Erzsébet a Messiás, az Úr és Király anyjának mondja Máriát, aki messze Izrael összes asszonya fölött áll. Mária már ebben a mondatban megkapta mindannak igazolását, amit az angyaltól hallott, és amit Isten benne végbevitt. A Szentlélektől származó sugalmazott felkiáltás után Mária elbeszélte mindazt, ami vele történt. Erzsébet következő mondata már erre reflektált: „Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked!” – Mária számára az Erzsébetnél tett látogatás mindezt jelentette. Nyitva maradt azonban az a kérdés, hogy min kellett Máriának átmennie azért hogy eljusson Erzsébethez. Naiv dolog lenne azt képzelni, hogy egyszerűen bejelentette szüleinek, hogy elutazik, aztán elment Judeába Erzsébethez. A Mária korában lévő lányok számára egész rendkívülinek számított, ha csak rövid időre is, elhagyták a szülői házat. Nemcsak ez az általános szabály volt érvényben: az asszony a házban tartózkodjék; hanem a hajadon lányok apjuk különleges védelme alatt álltak, s csak az ő engedélyével hagyhatták el lakóhelyüket. Ehhez az utazáshoz Máriának pénzre is volt szüksége, amit csak atyjától kaphatott meg. De ennél is fontosabb volt a társaság, amelyben utazott. Tanácsos volt az esetleges támadások miatt férfiak védelmével utazni. Az irgalmas szamaritánus példabeszéde is egy magányos utazóról szól, akit kifosztottak útközben. S annak az útvonalnak egy szakaszát, amelyen Máriának végig kellett haladnia, még ma is rablók völgyének nevezik. A zsidók erkölcsi érzéke azonban megkövetelte, hogy ilyen esetekben több asszony utazzék együtt. Gyakorlatilag erre egyetlen lehetőség kínálkozott: Mária csatlakozzék egy Jeruzsálembe tartó galileai zarándokcsoporthoz. Hogyan kapta meg Mária szülei engedélyét ehhez az utazáshoz? Alig képzelhető el, hogy édesapjával közölte volna a titkot, hogy a Szentlélek által édesanyává lett. Akárhogy magyarázta volna, édesapja részéről aligha várhatott mást, mint hitetlenkedő fejcsóválást. Csak édesanyján keresztül remélhetett valamit. Ez az eset egy a kettő közül, amelyeknek elbeszélésében az evangéliumban Mária édesanyjának körvonalai felsejlenek. Hogy Anna szerepének feltételezésével jó úton járunk, az az angyalnak Erzsébetről tett kijelentéséből következik. Ez a közlés teljesen az asszonyok világát érinti. Mária édesapja valószínű minden különösebb meghökkenés nélkül tudomásul vette az idős Erzsébettel történt csodálatos eseményt. Anna viszont, aki maga is édesanya volt, sokkal mélyebb részvéttel és együttérzéssel reagált. Annának ebben az együttérzésében kereshetjük annak magyarázatát, hogy miért éppen a ránk maradt formában ismerjük az angyal közlését. Anna őszinte együttérzéssel figyelte a gyermektelen Erzsébet sorsát, ezért szólt így az angyal: „…akit meddőnek neveznek az emberek”. Mária szavai, amikor elbeszélte édesanyjának az angyaltól hallottakat, Annában élénk érdeklődést kellet, hogy keltsenek. Hogy Mária feltárta titkát édesanyja előtt, még érthetőbbé válik, ha számításba vesszük azt, amiről a gyermekségtörténetek nem beszélnek. Alig lehetett másként elképzelni, mint hogy az angyal megjelenése és a gyermek fogantatása után Mária arca és magatartása, még ha alig észrevehető módon is, megváltozott. Ehhez hasonló helyzetet képzelhetünk el akkor, mikor az asszonyok találkoztak Jézus üres sírjánál az angyalokkal, és ezt elmondták az apostoloknak. „Közlésüket üres szóbeszédnek tartották, és nem hittek nekik” (Lk 24, 11). Ennek ellenére „Péter felkelt, és a sírhoz futott”. A két emmauszi tanítvány is elmondta útközben, hogy néhány asszony azt a hírt hozta, hogy Jézus feltámadt, „s ezzel megzavarták” őket.- Az asszonyokban volt tehát valami, amit azzal, hogy szavaiknak nem hittek, nem lehetett kiiktatni a világból. S ez csak az a benyomás lehetett, amit az angyalok jelenése tett rájuk, s a mi tudatlanul és akaratlanul elváltoztatta arcukat és magatartásukat. Valami hasonló történhetett Mária esetében is. Édesanyja szemét nem kerülte el a Máriában beállt változás, s így adódott, hogy Mária először neki mondta el azt, amit átélt. Mária egész lénye, ebben a megváltozott formában biztosítékot adott szavának, és édesanyja társa lett titkának őrzésében. Így kézenfekvő, hogy Mária az utazáshoz szükséges beleegyezést édesanyja közvetítésével kapta meg. Anna megértette, hogy Erzsébet gyermeket vár; a férjének pedig az volt érthető, hogy feleségének sokat jelent ez, ezért beleegyezett, hogy a leánya elutazzék Erzsébethez. Figyelemre méltó, hogy hogyan jutott ezzel Mária édesanyja kulcsfontosságú szerephez. Emberileg nehéz, Mária számára lehetetlen lett volna eljutni Erzsébethez, ha édesanyja nem vállalta volna ezt a közvetítő feladatot. Az Erzsébetre vonatkozó híradás őt magát is mélyen érintette, s így közeli kapcsolatba került az angyali üdvözlettel. De Mária bizalmát is évezte, hiszen neki Mária feltárta titkát, ő viszont senkinek az ég világon el nem mondta, amit megtudott. Názáretben rajta kívül senki sem tudott a Máriával történtekről, ahogy ezt később látni fogjuk. Még az a szerző is, aki héber nyelven megírta a gyermekségtörténetet, nem Mária édesanyjától, hanem Erzsébettől, vagy tőle eredő elbeszélésből merített. Ennek pontos megindokolása azonban annyira bonyolult, hogy itt nem beszélhetünk róla. Mária édesapja nyilván gondosan előkészítette lánya útját, miután beleegyezését adta hozzá. Szerencsés körülmények adódhattak, hiszen Mária”azokban a napokban”, azaz néhány nappal az angyali köszöntés után útra kelhetett; az előkészületek végeztével Jeruzsálembe menő karaván is indult. Ez a jelentéktelennek látszó megjegyzés a szentírási szövegben később még fontos lesz, amikor megpróbáljuk a kronologikus sorrendet megállapítani. A 45. vers után következik Lukács evangéliumában a Magnificat (1, 46-55). Most azonban mellőzzük elemzését, mert nem kell hozzá különösebb tudomány, hogy belássuk; a Magnificat itt nem a helyén van. A gyermekségtörténet szerzője úgy ismerte a Magnificatot, mint Mária ajkáról spontán született hálaadó imádságot, s itt szőtte bele szövegébe azért, mert az Erzsébetnél tett látogatás elbeszéléséhez anyag kellett, jóllehet a Magnificatot Mária egy későbbi látogatás alkalmával monda el, nem most, mikor mindkettőjük szülése előtt járt Erzsébetnél. Miért nincs megfelelő helyen a Magnificat Lk 1, 45 után? Mária látogatásához az alkalmat az angyal szava szolgáltatta Erzsébet édesanyai öröméről. Mária azért jön, üdvözli őt, Erzsébet dicséri Máriát és az ő gyermekét, és megemlíti, hogy éppen most érezte megmozdulni szíve alatt a saját gyermekét. A történet középpontjában tehát Erzsébet és az ő gyermeke áll, Mária most énekelte volna a Magnificatot anélkül, hogy csak egy szóval is megemlítené Erzsébet örömét és a kegyelmet, amellyel Isten őt, Erzsébetet megajándékozta? Ez így érthetetlen lenne, és Mária részéről óriási tapintatlanságot jelentene. Éneke tehát nem illett bele az alkalom adottságai közé, hanem máskor hangzott el. A későbbiekben erről még fogunk beszélni. Befejezésül az elbeszélés ezt mondja: „Mária mintegy három hónapig maradt ott, aztán visszatért otthonába.” (Lk 1, 56). Aztán folytatódik a szöveg: „Elérkezett Erzsébet szülésének napja” (57.v.). Ebből arra következtethetnénk, hogy Mária még Erzsébet szülése előtt visszatért Názáretbe. Ez azonban valószínűtlen. Nem volt ugyanis közömbös, hogy milyen gyermek születik: fiú-e, vagy lány. Az angyal fiúról beszélt, s a zsidóknál éppen úgy, mint a többi keleti népnél a lány csak másodrangúnak számított. Egy Kr. U. 2. századbeli rabbi azt mondja: „Jaj annak az embernek, akinek csak lányai vannak”, s egy másik: „Ha fiú születik, örvendjenek; ha lány, szomorkodjanak”. Ha tehát Isten igazán el akarta venni Erzsébet szégyenét, akkor fiúgyermekkel kellett megajándékoznia. Ezért volt fontos Máriának, hogy megvihesse édesanyjának a hírt arról, hogy Erzsébet fiút szült. A szerző a 57. verssel egy másik történetre tér át, amelyben sem Máriáról, sem Jézusról nincs szó. S hogy a két elbeszélés össze ne keveredjék, ezért az 56. versnek választóvonal szerepe van.
|
|||
