Ünnepe: augusztus 11. Különös, hogy ezekben az összetüzésekben az ellenség, a polgárok soraiban küzdött egy ifjú, aki később olyan meghatározó szerepet játszott Klára életében: a gazdag posztókereskedő, Pietro Bernardone fia, Ferenc. Klárának két húga volt: Ágnes és Beatrice. Édesanyjuk, Hortulana asszony mindhármukat ősinte jámborságra nevelte, és megtanította őket mindarra, amit akkoriban egy előkelő leánynak későbbi házassága érdekében tudnia kellett. Klára későbbi írásaiból kitűnik, hogy választékos latinsággal tudott fogalmazni, de a háztartással kapcsolatos munkák és a hímzés is ismerős volt számára. Hosszú betegsége napjaiban, amikor már kolostorban élt, nagyon szép oltárterítőket és liturgikus ruhákat hímzett. Így nőtt fel, mit sem sejtve abból, hogy Isten milyen életet szánt neki. A maga idejében ifjak tűntek fel Klára életében, köztük Bernardo di Ranieri, aki nagyon komolyan pályázott Klára kezére. Nem is csoda, hiszen Klára egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi terveinek. Természetesen ő is hallott mindenről, ami Ferenc körül történt. Tudta, hogy a városból többen is csatlakoztak Ferenchez, sőt, két unokaöccse, Silvestro és Rufino is követője lett a szegénység útján. Az is tudomására jutott, hogy III. Ince pápa szóban jóváhagyta Ferencék életmódját. És 1210-ben Klára meghallotta Ferencet, amint a dóm mellett prédikált. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát. Csak éppen az nem volt világos Klára számára, hogy mit tehet? Ekkor Ferenchez fordult tanácsért, aki által Isten hívó szava eljutott hozzá. A régebbi legenda elmondja: "Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége, milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek iránti szeretetéből lett emberré." Mindezekből egyértelműen következett, hogy Klárának el kell szakadnia a gazdagságtól, csak az nem volt világos, hogy utána hogyan kell élnie. Egyelőre azonban Istenre bízták a dolgot, aki meghívta őt, hogy ő majd megmutatja a folytatás útját is. Ferenc azt tanácsolta Klárának, hogy Virágvasárnap - 211. március 18-a volt - ünnepi öltözékben menjen a székesegyházba misére. A püspököt értesítették Klára tervéről, azért, miután megszentelte a pálmaágakat a körmenet előtt, lejött a szentély lépcsőjén, és egy ágat a lépcső aljában álló Klára kezébe adott, jelezvén ezzel, hogy a maga részéről hozzájárult kolostorba vonulásához. Klára tudta, hogy a családja minden erejével ellenezni fogja kolostorba lépését, ezért a következő éjszaka egy barátnője kíséretében megszökött szülei házából. Maguk mögött hagyták a várost, és lefelé ereszkedtek a síkságon levő erdő felé, amelyben a Porciunkula nevű Szűzanya-kápolna állt. E kápolnában Klára letette minden ékességét, és Szent Ferenc kezéből magára öltötte a bűnbánók szürke ruháját, fátylát, és derekára kötötte a bűnbánat kötelét. Ami ezen az éjszakán történt, az egy végsőkig elszánt lélek bátor tette volt. A rokonok teljesen elképedtek, amikor másnap kiderült, hogy mit tett Klára. De akkor már a Bastia melletti Szent Pál bencés apácakolostorban volt, ahova az éjszaka folyamán Ferenc elvitte őket. A rokonok minden módon, szépszerével és erőszakkal vissza akarták vinni Klárát a városba, de nem tudták eltántorítani szándékától. Mikor már sokáig húzódott a meddő vita, Klára az egyik kezével megragadta az oltárterítőt - ezzel a régi szokás szerint menedékjogot kért a templomtól -, mások kezével pedig lekapta fejéről a kendőt, s a rokonok meglátták lenyírt fejét. Ebből megtudhatták, hogy Klára visszavonhatatlanul Istennek szentelte magát. Mikor a rokonok elmentek, az apácák úgy határoztak, hogy a várható zaklatások miatt jobb lesz, ha Klára és barátnője elhagyják a kolostort, és máshova mennek. Ezért mentek át a Panso melletti San Angelo-kolostorba. Itt egyszer csak bezörgetett a húga, Ágnes, hogy ő is apáca akr lenni. Ettől aztán a családfő, Monaldo nagybácsi elvesztette a türelmét. Úgy rendelkezett, hogy egy csoport férfi menjen, és erőszakkal hozzák vissza Ágnest. Ők meg is jelentek a kolostorban, de Klára imádsága erősebnek bizonyult náluk, így Ágnes is hamarosan magára öltötte Szent Ferenc kezéből a bűnbánó nővérek ruháját. Az apácák azonban itt is féltek a további következményektől, ezért április végén útjukra bocsátották a "szökevényeket". Klára haláláig a San Damiano-kolostor lelki anyja volt. Sokan határozták el, hogy csatlakoznak hozzá. Nem csak a legkisebb húga, Beatrice, hanem édesanyja, Hortulana asszony is, amikor megözvegyült, felvételét kérte a kolostorba. De a San Damianóban csak az tudott megmaradni, aki szerette a szegénységet, mert ezeknek a nővéreknek a szegénység nem valami ábrándos kényelem, hanem kegyetlen valóság volt. Klára tett ugyan csodákat, s amikor az üres olajoskorsót áldásával megtöltötte, vagy kenyeret szaporított, örömmel adtak hálát, mindazonáltal a kolostorban igazán szegénység uralkodott. És Klára mégis ujjong Prágai Szent Ágneshez írt levelében: "Ó, boldog Szegénység! Örök gazdagságot rejt magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent Szegénység! Isten a mennek országát ígéri, és a boldog élet hervadhatatlan koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet és törekszik utána. Ó, Szegénység, mennyire tetszel Istennek! Az Úr Jézus Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és mindenek lettek, páratlanul magához ölelt! De ezért a szegénységért Klárának hosszasan meg kellett küzdenie. Az Egyház ugyanis a negyedik Lateráni zsinaton, 1215-ben úgy rendelkezett, hogy az új szerzetesi közösségnek a már meglevő regulák közül kell megválasztaniuk életszabályukat. Kláráék számára legkézenfekvőbb a bencés apácák regulája lett volna, de ez a regula azt a szegénységet, amelyet Kára Ferenctől megismert, nem biztosította. A régi szerzetesrendeknél általános volt, hogy az egyes szerzetesek és apácák lemondtak minden vagyonról, a rendnek azonban, s az egyes kolostoroknak is volt ingatlan vagyona, amelyből a szerzetesi közösségek ellátást tervszerűen biztosíthatták. Ferenc pedig olyan regulát adott testvéreinek és nővéreinek is, amely szerint nemcsak egyenként, hanem közösségben sem birtokolhatnak semmit, hanem koldulniuk kell. Ahhoz pedig, hogy törvényesen élhessenek ebben a formában, Klárának meg kellett szereznie a pápai jóváhagyást. És ezért harcolt a szó szoros értelmében mindhalálig. Nem türelmetlenkedett, nem lázadozott, de harcolt, nagyon következetesen. Először azt sikerült elérnie, hogy III. Ince pápa megadta a klarissza apácáknak a szegénység privilégiumát, ami annyit jelentett, hogy a ferences apácákat senki nem kényszeríthette arra, hogy vagyont fogadjanak el. Ehhez azonban a pápai kancelláriának nem volt kész formulája, mert ilyen még nem fordult elő a joggyakorlatban. Ezért maga a pápa fogalmazta meg ezt a különös jogszabályt. A regula jóváhagyását IV. Ince adta meg 1253. augusztus 9-én, és Klára a halála napján vette kézhez. Életének ez volt a legnagyobb öröme. Amikor 1253. augusztus 12-én eltemették, e bulla egy példányát a kezébe tették, és úgy helyezték sírba. Nagy elszántsággal kezdte kolostori életét, és nagyon sokat követelt önmagától, annyira, hogy Szent Ferencnek kellett közbeszólnia, és korlátot szabnia a vezeklésnek. Nővéreitől azonban nem kívánta meg ezt a szigort, sőt, állandóan mérsékletre és józanságra intette őket a vezeklésben. 1244-től kezdve szinte egyhuzamban ágyban fekvő beteg volt, a nővéreit mégis anyai gondoskodással irányította. Minden nehézségen csodálatos energiával lett úrrá. I_V. Ince pápa két alkalomma is felkereste. Megrendítő találkozások voltak ezek a pápa és a szegény, ágyban fekvő apáca között. Az egész pápai udvarból leginkább Hugolino bíboros fogta fel a szent jelentőségét, az a Hugolino, aki később IX. Gergely pápa lett. Így írt Klárának: "Rád bízom a lelkemet, és úgy ajánlom a gondjaidba, ahogyan Krisztus a kereszten Atyjának ajánlotta a lelkét. Az ítélet napján majd számot adsz róla, ha nem fogsz gondoskodón törődni a lelkemmel. Én ugyanis bizonyos vagyok abban, hogy eléred a legfőbb Bírónál azt, amit állhatatos önátadásoddal és számtalan könnyeddel kérsz." A bíboros ezzel kifejezte azt, amit Klára is világosan tudott, sőt ebben látta a szerzetesi élet legmélyebb jelentését az Egyházban: másokért állni az Úr színe előtt. prágai Ágnesnak ezt írta egy alkalommal: "Hogy az Apostol szavaival éljek, Isten segítőtársnőjének tekintelek, és támasz vagy az ő titokzatos teste törékeny tagjai számára." E szavakkal Klára a saját korát messze túlhaladó megértésről tanúskodik. Ő ugyanis a kolostor csendjében, kiszakítva a világ forgatagából, abból a felismerésből formálta meg az életet, hogy a szerzetesek az egész titokzatos test minden tagjáért felelősek, életük összefügg az összes keresztény életével, és sokaknak segítségére vannak. Ezzel elárt szegénységük apostoli távlatokat nyert. Amikor Klára 1253. augusztus 22-én meghalt, a pápa, bíborosaival együtt eljött Perugiából, hogy jelen legyen a temetésnél. 1255. augusztus 15-én avatták szentté. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba augusztus 12-re. 1969-től augusztus 11-én ünnepeljük.
Amikor nyilvánvaló lett, hogy Klára megszökött az atyai házból – ekkor tizennyolc éves volt, és jelentőségteljesen a ház hátsó kiskapuján távozott, amelyen át a halottakat szokták kivinni-, a felháborodott rokonok a kolostorba siettek, ahol tartózkodott, hogy hazavigyék. Amikor sem szép szóra, sem fenyegetésekre nem változtatta meg a szándékát, már csak azon sopánkodtak, hogy hogyan tudott ilyen nyomorúságos sorsot választani magának. De amikor hat nappal később Ágnes nevű húga is követte, a rokonság magánkívül lett a haragtól. Tizenkét erős férfi kelt útra, hogy ők majd hazahozzák ezt a bolond leányt. Megjelentek a kolostor előtt, és kiadását kérték. Mikor ez nem történt meg, egyikük berontott, és a hajánál fogva kifelé vonszolta Ágnest, a többiek pedig ütötték és rugdosták. Ágnes kétségbeesetten kiáltott Klárához segítségért. S akkor hirtelen – mondja a legenda – Ágnes teste olyan nehéz lett, hogy meg sem tudták mozdítani. Mind a tizenkét férfi nekifeszült, hogy kimozdítsák a helyéből, de sikertelenül. Végül Klára megeskette őket arra, hogy felhagynak zaklatásaikkal, és békében hagyják húgát. Akkor megszégyenülten és dolguk végezetlenül tértek haza. A Klára körül élő nővérek szegénysége olykor olyan méreteket öltött, hogy napokon át nem volt mit enniük, és nyilvánvaló csoda mentette meg őket az éhenhalástól. Egy alkalommal – ez akkor történt, amikor a vidéken egy szűk esztendő rossz aratása miatt éhínség támadt – a nővéreknek mindössze egy kenyere volt. Klára pedig, Istenbe vetett bizalma jeleként, kezébe vette, megáldotta, és osztotta a nővéreknek mindaddig, amíg valamennyien ettek és jóllaktak. Máskor meg egy korsót töltött meg olajjal az áldásával. A laikus testvér, aki jött, hogy elindul a városba olajat koldulni a nővérek számára, és a csodáról mit sem tudott, félig ámulva, félig bosszankodva mondta:” Ezek a nővérek bolonddá akartak tenni, hiszen a korsó tele van olajjal!” Amikor évekkel később a pápa mégis rá akarta beszélni, hogy a tulajdonjogot valahogyan vegye bele a regulába – így akarta megóvni a nővéreket a végső szükségtől -, Klára első megdöbbenésében szóhoz sem jutott. Aztán nagy elszántsággal így szólt: „Szentatyám, én soha nem egyezem bele abba, hogy feloldozzál engem Krisztus követése alól!” E szegénység szellemében válaszolt Klára nagyon talpraesetten akkor is, amikor a ferencesek főnöke visszahívta a nővérek lelki gondozását végző ferences papot, mondván, hogy egy női kolostorban semmi keresnivalója nincs egy papnak. A nővérek nehezen viselték az intézkedés következményeit, Klára pedig rövid úton elbocsátotta azt a két laikus testvért, akiket a rend azért állított melléjük, hogy a nővérek számára kolduljanak, és ne kelljen elhagyniuk a klauzúrát. Ezt mondta: „Üzenem a miniszter generálisnak, hogy nincs szükségünk a testi kenyerünkről gondoskodó emberekre, ha megvonják tőlünk a lelki táplálékot.” Ez szó Rómáig elhatott, és a pápa elrendelte, hogy a kolostor kapja vissza a papját. Abban az időben, amikor Ferenc még gyakran megfordult a San Damianóban, hogy leki beszélgetéseket folytasson a nővérekkel, Klára ismételten kérte, engedje meg, hogy még egyszer lemehessen a Porciunkula-kápolnába, és imádkozhassék ott, ahol megkezdte a szerzetesi életét. Ferenc a kérést következetesen elutasította mindaddig, amíg a többi testvér szemére nem vetette keményszívűségét. Akkor engedett a kérésnek, és meghívta Klárát a Porciunkulába. Parancsára a testvérek a puszta földre terítettek asztalt abban a házikóban, amelyet a kápolna mellé építettek. Mikor pedig imádság után asztalhoz telepedtek, Ferenc beszélni kezdett. Olyan szépen beszélt Istenről, hogy teljesen megfeledkeztek az étkezésről, és valamennyien elragadtatásba kerültek, a környék lakói pedig úgy látták, hogy a kápolna lángokban áll. Sietve jöttek, hogy oltsák a tüzet, de látták, hogy valamennyien sértetlenek, és elragadtatásban az Úrnál vannak. Amikor Szent Ferenc a halálán volt, egy testvért felküldött a San Damianóba ezzel az üzenettel: „Menj föl, és mondd meg Klára nővérnek, hogy tegyenek félre minden bánatot és fájdalmat amiatt, hogy többé nem látnak engem. Legyenek nyugodtak, mert fognak még látni, és megvigasztalom őket.” És valóban: a temetési menet, amely a Porciunkulából vitte fel a városba a szent testét, kitért, és érintette a San Damiano-kolostort is. „Az ablak elől, amelyen át a nővérek az Úr szent testét szokták magukhoz venni, eltávolították a vasrácsot. A testvérek leemelték a hordágyról Ferenc testét, karukra vették, és hosszasan ott tartották az ablak előtt, hogy Klára anya és leányi láthassák. S jóllehet siratták és fájlalták elvesztését, nagy vigasztalásban volt részük, hiszen Isten után Ferenc volt a vigaszuk ebben a világban.” Egy másik történet mutatja, hogy mennyire becsülte Klára a tudományt és az alázatosságot: Egyszer egy teológiai doktor jött a kolostorba, és prédikált. A prédikáció közepén egyszer csak Egyed testvér fölkiáltott. „Hallgass, most én akarok prédikálni!” A szónok azonnal elhallgatott, és Egyed testvér ajkáról áradt a kegyelem elragadtatott igéje. Bizonyos idő múltán, befejezve a szólást, mondta a tudós teológusnak: „Most pedig, testvér, fejezd be a prédikációdat!”, és a magiszter be is fejezte. Emiatt Klára igen örült, és azt mondta: „Ma beteljesedett Ferenc atyánk szívének vágya, aki egyszer azt mondta nekem: „Azt szeretném, ha összes pap testvéreim olyan alázatosak lennének, hogy még a teológiai doktor is félbeszakítaná a beszédét, ha egy laikus testvér szólni akar.” Mondom nektek, testvérek – zárta le a dolgot Klára -, ez a tudós jobban épülésemre szolgált, mintha a szemem láttára egy halottat támasztott volna fel.” Röviddel a halála előtt igen heves fájdalmak lepték meg, és Rainald testvér türelemre akarta inteni. Ő így válaszolt: „Kedves testvér, amióta Isten szolgája, Ferenc közvetítésével megismertem az Úr Jézus kegyelmét, semmiféle fájdalom nem teher, semmi vezeklés nem nehéz, és semmiféle betegség nem elviselhetetlen számomra.” És ő vigasztalta síró nővéreit. Majd így szólt magához: „Most indult bátran, hiszen jó vezetőd van!’ És az egyik nővér a könnyein keresztül látta, hogy odalép az ágyhoz egy ragyogó női alak, kíséretével együtt, átöleli Klárát, s az egyik kísérője ékes köpenyt borít a vállára.
|
|||
