Szentek élete |
Ünnepe: július 2. Bamberg érsekségét, illetve püspöki székét még ma is szívesen nevezik Szent Ottóénak. Vele, a nyolcadik püspökkel kezdődik az 1007-ben alapított keleti frank püspökség történetének második korszaka. Máig is ő az, aki a leghosszabb ideig volt ezen a széken. Élete és tevékenysége kiemelte őt elődei és utódai közül. A püspökség császári alapítói, Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) és Szent Kunigunda (lásd: 125. o.) mellett az egyházmegye harmadik védőszentje lett. Sírja a Bamberg melletti egykori bencés kolostor Szent Mihály templomában mindmáig nagyon látogatott kegyhely. Nagy tekintélyét Ottó nem a szülői házának köszönheti (feltehetően egy kevésbé vagyonos sváb nemesi nemzetségből származott), hanem egyedül személyiségének. Fiatal éveiben összetalálkozott Regensburgban Judittal (1047-1102), IV. Henrik császár nővérével (akinek első férje Salamon magyar király volt), és vele együtt ment udvari káplánként Lengyelországba, amikor az Salamon halála után egybekelt Wratislaw herceggel. Eme összeköttetések révén kapcsolatba került a császári udvarral, sőt magával a császárral is. Henrik császár (1056-1106) személyes szolgálatára akarta megnyerni. Először a lassan haladó speyeri dómépítés felügyeletét bízta rá, s Ottó már ekkor bebizonyította szervezőképességét. Láthatóan meggondolás nélkül állt a kiátkozott császár rendelkezésére, aki 1097-ben királyi káplánná tette, kevéssel utóbb a birodalom kancellárjává, 1102-ben bambergi püspökké emelte. |
|||
Ünnepe: Július 3. Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani. Tamásról nem tudunk sokat. Egyike volt azoknak, akik akkor is hűségesen kitartottak Mesterük mellett, amikor a nagy tömegek már kezdtek visszahúzódni, mert a nép vezetőinek ellenséges magatartása egyre nyilvánvalóbbá vált, s ebből következtetni lehetett arra, mi lesz Jézus sorsa. Jézus meghívta apostolnak, így Jézus legszorosabb baráti köréhez tartozott - egyike volt a tizenkettőnek, akiket Jézus arra szemelt ki, hogy Izrael tizenkét törzsét képviseljék, s akik már Istennek új népe, a jövendő Egyház voltak. Az apostolok listájában Tamás neve Alfeus fia, Jakab (Mk 3,18), Máté (Mt 10,3; Lk 6,15), illetőleg Fülöp (ApCsel 1,13) mellett szerepel. Az első három evangélistánál tehát, akik egyébként nem is akartak a tanítványokról beszámolni, nincs állandó helye az apostolok listájában. |
|||
Ünnepe: Július 3. Születése és ifjú évei Aragóniai I. Jakab (1214-1276) idejére esnek, aki visszafoglalta az araboktól a Baleári-szigeteket, Valenciát és Murciát. Rajmund apja jelen volt Palma ostrománál. Egyetlen gyermeke, Rajmund apród a királyi udvarban, majd a harmadik fejedelmi sarjnak, mallorcai II. Jakabnak a nevelője lett. A tüzes Rajmund mohón szívta magába az aragóniai udvar trubadúr légkörét. 1256-ban megházasodott. Midőn egyszer egy nagyon is kétes értékű dalt költött egy hölgy számára, megjelent neki a keresztre feszített Jézus; megjelent még egyszer, majd újból, és mikor 1263. október 4-én a ferencesek templomában a püspök megragadó szavakkal festette le Assisi Szent Ferenc teljes önátadását Szegénység Úrnőnek, Rajmund véglegesen elhatározta, hogy új életet kezd. Hosszabb zarándokutat tett Francia- és Spanyolországba. 1264-ban Pennaforti Szent Rajmund (lásd: A szentek élete, 34. o.) tanácsára visszatért családjához (két gyermeke volt) Mallorca szigetére. Életét különféle tanulmányoknak szentelte (arab nyelv, szabad művészetek, filozófia), és feltehetően egy domonkos rendi pap vezetésével, tanulva és imádkozva elmélyítette hitbeli ismereteit. A Randa-hegy magányában kilenc év alatt szívós kitartással megszerzett ismeretei egy mindent átfogó szemléletbe rendeződve megadták a hőn óhajtott felkészültséget a messzire vezető, megnyugvást nem ismerő missziós utakra. Most már semmi sem tartotta vissza: sem a felesége, sem a gyermekei, sem a vagyona. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy Isten nagyobb munkára választotta ki, ezért elbúcsúzott övéitől. - Tudományos szemléletét Isten szent adományának tekintette. |
|||
Ünnepe: Július 2. Az Egyház egy kertészt is vértanúi közé számít: Konont, a kisázsiai Pamfiliában lévő tengerparti város, Magüdosz császári kertjeinek egyszerű munkását. Konon életéről csak azt tudjuk, hogy Názáretből származott és Jézus rokonai közé számította magát, s hogy jámbor és szilárd jellemű keresztény volt. Egy napon váratlanul kitört a vihar Konon feje fölött. Nem tudjuk, hogy ez még Decius császár uralkodása alatt történt-e, vagy már Valerianus császár alatt. Egy császári helytartó, név szerint Publius hirtelen Magüdoszban termett, hogy a láthatóan túlnyomórészt keresztény városban szigorú razziát tartson. Először hírnökök útján összehívta a lakosokat, ezek azonban nem teljesítették a parancsot, hanem egész vagyonukat hátrahagyva, hanyatt-homlok menekültek a városból, és elrejtőztek a környéken. A törvény fanatikus őre erre körülvette az egész várost, és emberei házról házra, pincétől padlásig mindent átkutattak a keresztények után. A parancs végrehajtása után azonban azt jelentették a helytartó katonái, hogy egy teremtett lelket sem találtak. |
|||
Ünnepe: Július 2. Bamberg érsekségét, illetve püspöki székét még ma is szívesen nevezik Szent Ottóénak. Vele, a nyolcadik püspökkel kezdődik az 1007-ben alapított keleti frank püspökség történetének második korszaka. Máig is ő az, aki a leghosszabb ideig volt ezen a széken. Élete és tevékenysége kiemelte őt elődei és utódai közül. A püspökség császári alapítói, Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) és Szent Kunigunda (lásd: 125. o.) mellett az egyházmegye harmadik védőszentje lett. Sírja a Bamberg melletti egykori bencés kolostor Szent Mihály templomában mindmáig nagyon látogatott kegyhely. Nagy tekintélyét Ottó nem a szülői házának köszönheti (feltehetően egy kevésbé vagyonos sváb nemesi nemzetségből származott), hanem egyedül személyiségének. Fiatal éveiben összetalálkozott Regensburgban Judittal (1047-1102), IV. Henrik császár nővérével (akinek első férje Salamon magyar király volt), és vele együtt ment udvari káplánként Lengyelországba, amikor az Salamon halála után egybekelt Wratislaw herceggel. Eme összeköttetések révén kapcsolatba került a császári udvarral, sőt magával a császárral is. Henrik császár (1056-1106) személyes szolgálatára akarta megnyerni. Először a lassan haladó speyeri dómépítés felügyeletét bízta rá, s Ottó már ekkor bebizonyította szervezőképességét. Láthatóan meggondolás nélkül állt a kiátkozott császár rendelkezésére, aki 1097-ben királyi káplánná tette, kevéssel utóbb a birodalom kancellárjává, 1102-ben bambergi püspökké emelte. |
|||
Ünnepe: Június 30. Róma városának vértanúi a város égését (64. július 17-23.) követően haltak meg, csak azért, mert Krisztus hívei voltak. Nevüket nem ismerjük, valamennyien Szent Péter és Szent Pál tanítványai voltak. Valószínűleg az ő szenvedésükre utal Szent Péter, amikor első levelében ezt írja az Asia tartományában élő keresztényeknek: ,,Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek titeket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulásának napján majd ujjongva örülhessetek'' (1Pét 4,12-13). Magáról az eseményről Tacitus római történész (54-120) ad egészen pontos tudósítást: |
|||
Ünnepe: Június 29. Az apostolok közül Pálon kívül csak Péterről kapunk igazán plasztikus képet az újszövetségi forrásokból. Ez annál figyelemre méltóbb, mivel az újszövetségi könyvekben Péter maga távolról sem jut oly bőségesen szóhoz, mint nagy apostoltársa a leveleiben. Péter nem rendelkezett ugyan az egykori rabbi írástudó képzettségével (mint Pál), mégsem volt kevésbé heves, lelkesedő, odaadó és szolgálatkész. Ezenkívül olyan ember volt, aki szívét az ajkán hordta, és ezért természetesen olykor áldozata lehetett saját meggondolatlanságának és ingatagságának. Péter alakja így, kendőzetlenül áll előttünk az újszövetségi történések keretében. Őszinte, emberi módon mondott ,,nem''-et az Üdvözítőnek, amikor az egy napon a tanítványok körében kijelentette, hogy szenvedés lesz a sorsa. Hogy Jézus Jeruzsálemben nem nyeri el Dávid trónját, ellenkezőleg, megvetésre és elutasításra talál, nem, ezt a gondolatot Péter nem tudta elfogadni arról, akibe minden reményét helyezte. Gyanútlan és hirtelen kifakadásáért - ,,Uram, ilyesmi nem történhet veled!'' - inkább elviselte Jézus rosszallását (Mt 16,21 sk.), jóllehet a ,,te Sátán'' több volt Jézus szájából, mint bármely köznapi kemény szó. |
|||
Ünnepe: Június 29. A világot, amelyben Pál munkálkodott, a keleti-hellénisztikus szinkretizmus, azaz a nyugati és a keleti kultúrák óriási, állandó keveredése jellemzi. A legkülönbözőbb vallások találkoznak egymással. Új vallási közösségek jönnek létre, melyek mind-mind számos követőre találnak a sors hatalma alól megváltást keresők, isteni oltalmat és életet remélők között. Keletkezőfélben van a gnózis, az a filozófiai- vallási mozgalom, amely a 2. században majd halálos fenyegetést jelent a kereszténységnek. A sztoikus filozófia a világpolgárságot hirdeti. A római birodalom a Földközi-tenger térségének népeit egyesíti saját uralma és közigazgatása alatt. Egységes lesz a jog, a pénz, a mérték, a súly stb. Római utak kötik össze egymással a legtávolibb tartományokat. A kereskedés és a közlekedés virágkorát éli. Egységes nyelv támad, az úgynevezett koiné-görög. Mindezeknek a tényezőknek döntő jelentőségük van Pál életművében, mely az Egyház történelmi jelentőségű fordulatát jelzi. Pál akkor tért meg és lett az ősegyház tagja, amikor az kezdett elszakadni a választott néptől, s hozzálátott a birodalom pogány népeinek misszionálásához. Az Ószövetséghez ragaszkodó kereszténység jelentéktelen szektává válik: a küzdelmek idején még megvan, de végül a harcok áldozata lesz. Pál a Törvénytől függetlenné vált új irányzat teológusa és előharcosa lett. Életéről kevés információnk van. Egyetlen dátumot sem lehet pontosan meghatározni. Egyes adatokat - mindenekelőtt életének utolsó és mindenképpen legjelentősebb évtizedéről - leveleiből és az Apostolok Cselekedeteiből tudhatunk. Maguk a levelei azonban az apostol egyéniségének, hitének és gondolkodásának megragadó képét nyújtják. |
|||
Ünnepe: Június 28. Iréneusz az volt, amit görög neve jelent: a békesség embere. A béke a keresztények számára kezdettől fogva annak az üdvösségnek a foglalata, amit Krisztus hozott. Iréneusz egész élete folyamán a béke helyreállítása és megerősítése érdekében dolgozott, ennek szentelte minden erejét. A békesség szeretete és a békítés képessége nyilvánvalóan egészen személyes karizmája volt. Az Egyház békéjéért és egységéért folytatott szüntelen küzdelem tette életét gazdaggá, s állított neki örökké áldott emléket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Iréneusz gyönge, ,,minden áron való békességet'' akart. Ellenkezőleg! Férfias harcot folytatott mindazokkal szemben, akik az Egyház békéjét veszélyeztették vagy megrendítették. A béke szolgálatában cáfolta korának tévedéseit, és igazi teremtői tett gyanánt elsőként hagyott ránk egységes keresztény tanítást. Ezzel a keresztény teológia elismert megalapítója, és ,,a katolikus dogmatika atyja'' lett. |
|||
Ünnepe: Június 27. Alexandria a 4. században az igaz hitért folytatott harccal az egész Egyház figyelmét magára vonta. Szent Atanáz püspök (lásd május 2-án) utódai, miközben őrizték a katolikus hitet, püspöki székük tekintélyét is meg akarták szilárdítani. Arra törekedtek, hogy az egész keleti egyház, még a konstantinápolyi és az antiochiai patriarchátusok fölé is kiterjesszék fönnhatóságukat. Ez a szándék főként Teofilosz alexandriai és Aranyszájú Szent János konstantinápolyi püspök vitájában nyilvánult meg. 403-ban, az úgynevezett tölgyes zsinaton Teofilosz letétette Aranyszájú Szent Jánost (lásd szeptember 13-án). E zsinaton Teofil kísérője unokaöccse, az ekkor már pap Cirill volt. Cirill iskolázását Teofilosz irányította. Ezután Cirill bizonyos időt a szerzetesek közt töltött, de hamarosan kiderült, hogy életmódjuk nem neki való. Teofilosz 412-ben meghalt. Cirillt választották a helyébe, s több mint harminc éven át volt püspök. Igazhitűsége és magánélete kifogástalan volt, de Teofiltól nemcsak egyházpolitikai ambícióit örökölte, hanem indulatait is. Így például 418-ig nem volt hajlandó fölvenni Aranyszájú Szent János nevét a püspökök névsorába, akikről a liturgiában megemlékeztek, pedig a pápa ismételten szorgalmazta. Azt válaszolta, hogy annak fölvétele egyenlő volna Júdásnak az apostoli kollégiumba való visszavételével. |
|||