Az időszámításunk kezdete körüli időben a zsidó írás-, illetve törvénytudó tanítók, a rabbik, a mózesi törvényt több száz tiltó és parancsoló szabályra osztották, s ezek megtartását egyforma szigorúsággal követelték. A kereszténység - fokozatosan eltávolodva a zsinagógától - nem annyira a mózesi törvények megtartásától, hanem inkább a Krisztusban való hittől remélte az üdvösséget. Ezért a sok előírás között a keresztények valamilen rendező elvet kerestek, olyan első és legfőbb parancsot, amelynek megtartása átfogja az egész törvényt és a törvény lényegét alkotó főparancsolatot a szeretetben jelölték meg és Jézustól származtatták. A kettős szeretet A sinoptikus evangéliumok előadják, hogy egyszer egy írástudó lépett Jézushoz és megkérdezte tőle: Melyik az első a parancsok közül. Jézus feleletül a zsidó férfiak mindennapi, a mózesi törvényekből való "Halld, Izrael!" kezdetű imájának egy részletét idézte és ezzel első parancsként Isten mindenekfölött való szeretetét nevezte meg. Majd rögtön hozzátett ehhez egy másik parancsot is, ismét a mózesi törvények közül idézve, amely az embertársra, a "felebarátra" vonatkozik: "A Második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták." (Mt 22,38-40) A Márk-evangélium szövege szerint az írástudó egyetértett ezzel, úgy ítélvén meg, hogy a kettős szeretetparancs megtartása valóban többet ér minden égő vagy véres áldozatnál. Jézus ezért megdicsérte őt, közölve vele, hogy nem jár messze az Isten országától, az oda való belépésének nincsen különösebb akadálya. E rövid kis elbeszélés, amelyben az evangéliumok - ez egyetlen alkalommal - egy írástudót Jézussal egyetértésben szerepeltetnek, nemcsak a mózesi törvény keresztény értelmezésére vet fényt. E párbeszéd azt is kifejezi, hogy a korai kereszténység nem zárkózott el a zsidók elől, még a gyakran elítélt írástudók elől sem, ha azok képesek és hajlandók voltak a törvény új, keresztény értelmezését magukévá tenni. |
|||
