Ünnepe: január 12. A helyzet alapvetően megváltozott 1859-ben a nemzeti egységtudat megnövekedésével, amely népszavazásban és Piemont királyságának bekebelezésében jelentkezett, és amelyet az olasz királyság kihirdetése koronázott meg 1861. március 17-én. Az egyházi állam meghódítása (1860) a pápaság és az olasz állam közti szakításhoz vezetett, s ez még inkább elmélyült Róma megszállásával (1870).1866-ban több mint 2.000 szerzetesi közösséget föloszlattak, vagyonukat pedig elkobozták az állam javára. Az olasz állam szembenállása az egyházi állammal és a pápasággal fellendítette az antiklerikalizmust, és aranykorát élte a szabadkőművesség. Mindezekhez járultak még anarchikus áramlatok, szocialista megmozdulások. Valamennyi olyan jelenség, amelynek kedvezett a munkások és parasztok elképesztően alacsony életszínvonala. Mindezzel, a hitéletnek egyáltalán nem használó nehézséggel kellett találkoznia Antal atyának is munkaterületén. Róma elfoglalása után a hajthatatlan egyházi csoportok mellett mindinkább észrevehetővé váltak olyan erők is, amelyek nagy figyelemmel és gondossággal tanulmányozták a szociális problémákat, és alkalmas eszközöket kerestek ahhoz, hogy az Evangéliumot közel vigyék a tömegekhez. Közéjük tartozott Antal is. Élete külsőleg nem látszik különlegesnek. Az Appenninek előhegyeinek vidékéről, szegény, de egészséges, vallásához és szokásaihoz hűséges parasztcsaládból származott. Apja sekrestyés volt. A fiút még születése napján az Euszták névre keresztelték. Az ifjú együtt dolgozott testvéreivel a mezőn és a gesztenyeerdőkben. A plébános tanította olvasni, írni, számolni, és amikor észrevette élénk tehetségét, latinra és a gimnázium többi tantárgyára is. Az apja által támasztott nehézségek ellenére tizennyolc évesen belépett a firenzei szervitákhoz. Plébánosa a következő ajánló sorokat adta számára: ,,...Euszták... gyermekkorától kezdve mindmáig kiválóan viselkedett, buzgón látogatta a keresztény oktatást, és fogadta a szentségeket..., kezdettől fogva kinyilvánította a szerzetesi élet iránti erős hajlandóságát és hivatását''. 1837. december 23-án öltözött be, és kezdte meg a noviciátust Antal Mária néven. Tanulmányainak a Monte Senarión történt befejezése után 1843 májusában ünnepélyes fogadalmat tett, majd pappá szentelték és Viareggióba küldték a Szent András plébániatemplom káplánjának. 1848-tól élete végéig e templom plébánosa volt. Emellett huszonnégy éven át töltötte be rendházában a prior tisztét, s egyúttal Toszkána provinciálisa is volt a halálát megelőző második évig. Hitéletét rendkívüli egyszerűség és becsületesség jellemezte, teljesen az Evangélium szellemét sugározta. Életét Istennek szentelte a szerzetben: fogadalmakkal, regulákkal és alapszabályokkal. Ebben a keretben valósította meg szentségre törekvő életét, Istenhez való mind szorosabb kötődését. Egy napon így szólt testvéreihez: ,,Saját megszentelődésünk és mások megszentelése az egyetlen cél, amely miatt Isten meghívott minket a szerzetbe''. Rendtársaihoz intézett sok buzdításából - amelyek éppúgy, mint a néphez szóló prédikációi, teljesen a Biblia szellemében gyökereztek, és tele voltak az abból vett idézetekkel alapmotívumként állandóan kicsendül az egyedül szükséges: hogy kövessük az alázatos, szegény és megfeszített Krisztust. Különösen a szerzeteséletnek kell arra irányulni, hogy Ura keresztjét kövesse mindhalálig. Ebben a mélységes felismerésben és a Megfeszített szeretetében gyökerezik gyengéd tisztelete a fájdalmas Istenanya iránt is, aki mindenkinek példát adva együtt szenvedett Fiával. A rendi állapot azonban nem elegendő egymagában. ,,Sokkal könnyebb bármely kereszténynek elnyerni örök üdvösségét, mint a hanyaggá vált szerzetesnek,... mert megvetendő, sőt éppenséggel istenkáromlás, ha az Istennek hozott áldozatból egy részt visszatartunk vagy visszaveszünk.'' Mivel Antal atya visszavonások nélkül élte hivatását, Viareggio ,,curatino santo''-ja (szent plébánosa) tudott lenni, ahogy már életében mindenki nevezte. A ,,megfeszített Úr, aki, hogy mindenkinek jót tegyen, mindannyiunk testvére akart lenni és minden emberi nyomorúságot magára vett, sebekkel és vérrel borítva gyalázatos halált halt''. Ez a Krisztus és fájdalmas Anyja vezette Antal atya lelkipásztori tevékenységét is. Mindent magára vállalt. Először is 1849-ben megalapította a Gyermekek és felnőttek keresztény oktatásának kongregációját. A viareggiói halászok fiai számára, akik apjukkal együtt dolgoztak, esti iskolát hozott létre. 1850-ben megszervezte az ifjúság eszményét követő Szent Lajos-szövetséget. 1853-ban, Ozanam Frigyes[2] halála évében alakult meg Viareggióban az első Szent Vince konferencia. Hogy a népből való lányok keresztény nevelésének gondját megkönnyítse, megnyitotta a szervita nővérek intézetét; ebben támogatója volt Leci Katalin, aki nővérként a Mária Julianna nevet vette fel. Így lassanként összeálltak a Keresztény anyák kongregációjának alapjai, amely 1882-ben nyerte végleges formáját. 1860- ban azzal a céllal, ,,hogy megtartsa az erős katolikus hitet a családban és a keresztény társadalomban'', megalapította a Szent Józsefről nevezett bűnbánók jámbor társulatát. Szervezeteinek ez a rendszere mégis csupán eszköz volt.1864 ádventjének második vasárnapján pontosan megmagyarázta ezt népének: ,,Ne gyertek elő a keresztleveleitekkel, nincs rá szükségem; kereszteléstek bizonysága, amelyet elvárok tőletek, a jótetteitek... A keresztség egymagában nem elég ahhoz, hogy Krisztust formáljatok magatokból; hozzá tartozik Isten törvényeinek és a megfeszített Jézus követésének szem előtt tartása is, mert a keresztény elnevezés Krisztus nevéből származik, és kereszténynek csak azt nevezik, aki Jézus Krisztust követi''. Felebaráti szeretete, amelyről fáradhatatlanul prédikált, kifejezésre jutott a betegekről, szegényekről és elhagyottakról való gondoskodásában is. Az 1854-től 1856-ig tartó kolerajárvány alatt saját személyét semmibe véve kockáztatta életét: ,,Nem szükséges, hogy sokáig éljünk; csak az szükséges, hogy az Isten által nekünk ajándékozott időt kihasználjuk, és megtegyük, amit Isten kíván tőlünk.'' Felkereste a szegényeket, nagy tapintattal és titokban segített rajtuk, s mindebbe nem fáradt bele még életének utolsó pillanataiban sem. A viszálykodás és civakodás által szétzilált családokban helyreállította a békét. A beteg gyerekek iránti különleges szeretetétől vezérelve 1856 nyarán a viareggiói tengerparton megnyitott egy gyermekgyógyhelyet; kezdetben csak három gyermek lakott benne, 1875-ben már ezernél több. Szeretetszolgálata, gyengédsége és előzékenysége nem feledheti jellemének egy másik oldalát: ahol szükség volt rá, Antal atya igen energikusan lépett fel, és nevén nevezte a dolgokat. A kormányzat megbízottjának, aki 1866-ban azért jött, hogy a szervita kolostort birtokba vegye, a ház küszöbén olvasta fel lángoló tiltakozását. Nagy bátorsággal, bár sohasem keresztény szeretet nélkül, védelmezte a szószékről a pápát az antiklerikálisok és szabadkőművesek ellen, mindenekelőtt az olasz királyság kikiáltása és Róma megszállása után. Viareggio a szabadkőművesek és liberálisok kezében volt, ennek ellenére Antal atyát egyházközsége nyilvános temetés tiszteletében részesítette ezzel a megokolással: ,,Csupán mint ember is nagy érdemeket szerzett Antonio Maria Pucci az országért végzett munkájával, függetlenül katolikus papi állapotától,... és az igazi erény állandó példájának kell tekinteni.'' Életében nincs semmi rendkívüli. Nem arsi plébános, hatása nem terjedt túl plébániájának és városának szerény határain. Szentsége abban állt, hogy hivatását mint szerzetes és mint plébános a megfeszített Úrral való bensőséges egyesülésben élte át napról napra, tettről tettre, pillanatról pillanatra. 1952-ben boldoggá,1962. december 9-én szentté avatták. [2] Ozanam, Antoine-Frédéric (Milánó, 1813. ápr. 23.-Marseille, 1853.szept. 8.): francia irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Karitász-mozgalom előkészítője. Nevéhez fűződik a Páli Szent Vincéről elnevezett ún. Szent Vince konferenciák létrehozása az egyetemi ifjúság részére. |
|||
