Szent Ambrus

Ünnepe: december 7.
* Trier, 339.
† Milánó, 397. április 4.
Zubaran: Szent AmbrusZubaran: Szent Ambrus


Istenünk, ki Szent Ambrus püspököt a katolikus hit tanítójává és az apostoli bátorság példaképévé tetted, kérünk, támassz ma is szíved szerint való férfiakat, hogy azok bátran és bölcsen kormányozzák Egyházadat!


Milánó ariánus püspöke 374-ben meghalt. Különös, hogy haláláig meg tudta tartani a katolikus püspökséget, jóllehet ízig-vérig ariánus, azaz eretnek volt. Jó diplomáciai érzékkel fönn tudta tartani ezt a lehetetlen helyzetet anélkül, hogy a katolikusok nyíltan megtámadták volna. Mikor azonban a szemét lehunyta, félő volt, hogy a város katolikus és ariánus lakossága egymásra támad. Különösen nagy volt a feszültség a püspökválasztás napján. Ambrus, a város kormányzója, joggal tartott a legrosszabbaktól, ezért személyesen jelent meg a templomban, jóllehet a választáshoz semmi köze nem volt, hiszen csak katechumen volt, s így nem választhatott és őt sem választhatták. Ám a választás folyamán egyszer csak egy gyermek fölkiáltott: ,,Ambrus a püspök!'' És a jelenlévők egy szempillantás alatt magukévá tették a ,,választást''.

Ambrus erélyesen tiltakozott. Fölhozta, hogy még nem is keresztény, és az egészet erőszakos cselekménynek minősítette. De hiába volt minden tiltakozás, meg kellett hajolnia a nép kívánsága előtt. Ezért megkeresztelkedett, és nyolc nappal később, valószínűleg 374. december 7-én püspökké szentelték.

Előző életében semmi nem történt, ami előkészületnek számíthatott volna erre a hivatásra. Az Úr úgy kereste és találta meg őt is, mint annak idején Sault Damaszkusz kapujánál. Ambrus becsületes ember és jó hivatalnok volt, de a kereszténységtől még távol állt, hiszen már harmincéves volt és a keresztségre még nem szánta rá magát. És éppen ezzel testesítette meg a 4. század emberét, aki még csak tökéletlenül szívta magába a kereszténységet.

Ambrus Trierben született, ahol atyja birodalmi tisztviselő volt: Gallia praetori prefektúrájának a vezetője. Édesanyja, egy csodálatraméltó keresztény asszony férje halála után három gyermekével - két fiúval és egy leánnyal - Rómában telepedett meg, és Liberius pápa kezéből vette át a fátylat, annak jeleként, hogy özvegyen egészen Istennek szenteli az életét.

Ambrus gyermek- és ifjúkora arisztokratikus, de fegyelmezett környezetben zajlott le. Irodalmi és jogi tanulmányokat folytatott, hogy a birodalom tisztviselői karában kapjon helyet. Előmenetele gyors és ragyogó volt, harminc évesen a birodalmi főváros, Milánó prefektusa, azaz kormányzója lett. Erkölcsi érzéke és határozottsága következtében rendet is teremtett a városban.

Püspökké választásával és szentelésével új szakasz kezdődött életében. Komolyan és nagy lelkiismeretességgel kezdte tanulni a püspöki teendőket. Nem elégedett meg azzal, hogy jó gondnoka legyen az Egyháznak, hanem hozzáfogott, hogy életét a hivatalához alakítsa. A vagyonát szétosztotta, és napjait munkával, imádsággal és tanulással töltötte. Vezetőnek egy Simplicianus nevű papot választott, aki később a püspökségben utóda lett. Elkezdte tanulni a teológiát is, elsősorban a görög atyáktól. Origenész olyan nagy hatással volt rá, hogy későbbi műveinek egyes részei olykor szinte a nagy alexandriai tudós fordításának tűnnek, de nem hagyta figyelmen kívül Philót és Plotinoszt sem.

Elsősorban nem teológus akart lenni, hanem hívei atyja és pásztora. Ágoston egyszer azt mondta róla, hogy ,,a szegények serege vette körül, annyira, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett hozzáférkőzni''. Igen nagy gondja volt az Evangélium hirdetésére, s különösen szerette Lukács evangéliumát. Prédikációiban gyakran magyarázta a Szentírást, és szüntelenül a bibliai személyekkel példálózott: Ábrahámmal, Jákobbal, Illéssel és Nábóttal. Magyarázta a szentségeket és a liturgiát is, mert mint igazi római szellem, azt akarta, hogy a hit igazságainak erkölcsi és gyakorlati oldala is világosan álljon a hívek előtt.

Irodalmi munkásságának legnagyobb része olvasásra szánt prédikáció, amelyek természetesen az utólagos rendezés és átsimítás folyamán egy keveset veszítettek közvetlenségükből s természetes frissességükből. Pedig éppen ezeket a tulajdonságait értékelte Szent Ágoston, aki valóban mestere volt a retorikának.

Ambrus szerette a liturgiát, és azon fáradozott, hogy a nép énekléssel vegyen benne részt. Ezért ő maga is írt himnuszokat, és dallamot is adott hozzájuk a görög dallamkincsből.

Személyes tapasztalataiból ismerte, hogy a 4. század társadalmát mennyire kevéssé hatotta át a kereszténység. Ezért különös figyelmet szentelt az Evangélium erkölcsi követelményeinek. Ilyenkor tagadhatatlanul érződött rajta Ciceró hatása, akit szándékosan tartott szem előtt, és magyarázott keresztény szellemben. Erkölcsi témájú beszédei közül kiemelkednek azok, amelyekben nagy szeretettel szólt a szüzességről.

Kora világi társadalmában, de az Egyházon belül is egyre élesebben mutatkoztak meg a vagyon megszabta különbségek. Ambrus a szociális igazságosság apostolának bizonyult, aki - sajnos nagyon kevéssé ismert - szociális tanításában a jogász szigorával és a moralista komolyságával pellengérezte ki a pénz hajszolását s a vagyon utáni törtetést. Eszméinek és gondolatmenetének világosságával ezen a téren még a híres Nagy Szent Vazult is felülmúlta.

Az egyháztörténelemben nem mint szónokot és tanítót, hanem mint olyan püspököt tartják számon, aki az Egyháznak függetlenségét biztosította a római birodalom államhatalmával szemben. Az egész ariánus vita során a világi hatalom sokszor és súlyosan beavatkozott az Egyház életébe, ezért Ambrus szükségesnek látta, hogy fölhívja a figyelmet egy elfeledett alapelvre: ,,A császár az Egyházban van, és nem az Egyház felett!'' S ha az Evangéliumot vagy az igazságosságot érte sérelem, félretett minden személyes barátságot, ami egy korábbi állami tisztviselő esetében ritka magatartás volt.

Nagyon finom választékossággal -- úgy ahogy még Szent Ágoston sem -- tudott beszélni a Szűzanyáról: ,,Krisztus a Szűzben találta meg azt, amit magáévá akart tenni, s amit mint mindenek Ura magára akart ölteni: a szüzességet. A test, amely egy férfiban és egy asszonyban kiűzetett a Paradicsomból, a Szűz által ismét összekapcsoltatott Istennel.''

De Ambrus lelkének mélységei leginkább imádságaiban mutatkoztak meg. A hit titkai az imádságban tárultak föl számára. Ebben is Origenészt követte, pontosabban: az imádságban találta meg újra a saját lelkét.

,,Jézusom, engedd meg nekem, hogy megmossam szent lábadat, hiszen beszennyeződött, mióta a lelkemben jársz. Engedd, hogy a szennyet, amellyel lépteidet bemocskoltam, lemossam a lábadról. De honnan vegyem a forrásvizet hozzá? Nincs más lehetőségem, csak a könnyeim. S ha a te lábadat már megáztattam a könnyeimmel, talán magam is megtisztulok.''

Néhány helyen írásaiban bensőséges közléseket találunk, amelyek szívének alázatosságáról, emberszeretetéről, az ember, még a bűnös ember iránti tiszteletéről is, s egészen evangéliumi lelkületről tanúskodnak: ,,Uram, adj nekem részvétet minden esetben, amikor csak látom, hogy valaki bűnbe esik, azért, hogy ne fölénnyel és gőggel büntessek, hanem hogy megsirassam és bánkódjak miatta.''

A 397. év elején diktálta - már nagyon meggyengült egészséggel - a 44. zsoltár magyarázatát. A 24. versnél ezt írta: ,,Nehéz dolog ily sokáig hordozni ezt a testet, amelyre már ráveti árnyékát a halál! Serkenj föl, Uram! Még mindig vissza akarsz utasítani engem?'' - Ezek voltak utolsó sorai. Tanúskodnak arról, hogy Milánó szent püspökének élete nem volt más, mint várakozás az Úrra és Mesterre. Életét a kiüresítésben, a hitben és az önátadásban tette teljessé.

Nagyon tekintélyes az irodalmi hagyatéka, de fontosabb volt ennél lelkipásztori tevékenysége, amely az Egyház legjelentősebb püspökei közé emelte. Személyének titka azonban nem a külső cselekedetekben volt, hanem a lelkében, amely egész életén át tele volt hálával Isten iránt, aki ilyen nagy kegyelemben részesítette.

Ünnepét a húsvét miatt nem áprilisban, hanem december 7-én, püspökké szentelése napján üljük. A római naptárban a 12. század óta szerepel.

Találó jellemzést ad Szent Ambrusról Szent Ágoston, amikor a Vallomásokban így magasztalja: ,,Istennek ez az embere a katolikus igazságnak szokatlanul kemény védelmezője volt a tévtanítókkal szemben. Nem törődött az életveszéllyel, bátran küzdött Krisztusért, hűségesen tanított az Egyházban. Úgy tisztelem őt, mint atyámat, hiszen engem is - a keresztség által - ő hozott a világra Krisztusban. Én magam is együtt éltem vele a katolikus hit iránti szeretetét, erősségét, a szenvedéseket és a fenyegetéseket, amelyekben tettei s prédikációi miatt része volt.''

Legendája egy csecsemőkori történést úgy értelmez, mint próféciát a későbbi mézajkú prédikátorról és himnuszköltőről: Ambrus bölcsője egyszer kint ringott a ház udvarán. Egyszer csak egy méhraj zúgta körül, s rátelepedett a bölcsőre. A méhek teljesen ellepték a gyermeket, még a szájába is bemásztak, mintha csak szőlőfürt lett volna, amelyből a méhek nektárt szívnak. Anyja rémülten kiáltott föl: ,,Ha ez a gyermek életben marad, nagy ember lesz belőle!'' De a kicsi Ambrust egyetlen méhecske sem szúrta meg és semmi baja sem esett.

Fiatal korában, amikor édesanyjával és testvéreivel már Rómában éltek, szívesen látott vendég volt Petronius Probus helytartó házában, aki akkor már keresztény volt. Megkapva a milánói kormányzói kinevezést, Ambrus fölkereste, hogy búcsút vegyen a helytartótól, aki olyan jó tanáccsal bocsátotta útjára, amelynek mélyebb értelmét nem is sejthette: ,,Menj, és úgy cselekedjél, mintha nem bíró, hanem püspök lennél!''

A fiatal püspök szent buzgósággal látott hozzá teendőihez, s mivel a gyengéket és a szegényeket mindig oltalmába vette, hamarosan szívébe fogadta őt az egyszerű nép. Szociális gondolkodására egy homíliarészlet vet fényt, amelyben Nábótról beszél és a vagyonos emberek lelkiismeretére kíván hatni: ,,Ha egy szegénynek adsz, nem a sajátodból adod, hanem az övéből. De te kisajátítod magadnak azt, ami mindenki javára adatott. A föld ugyanis mindenkié, nemcsak a gazdagoké. Csak éppen, akik e jogszerű tulajdont használják is, sokkal kevesebben vannak, mint akik nem élnek vele. Így te csupán azt fizeted meg, amivel tartozol, és valóban nem is lehet beszélni nagylelkűségről.''

Ambrust mindig szent lelkesedés tölti el, amikor a szüzességről szól. Hatására távoli helyekről jöttek Milánóba, hogy az ő kezéből vegyék át a szűzi életet jelentő fátyolt. Olyan is megtörtént, hogy anyák megtiltották leányaiknak, hogy Ambrus prédikációját hallgassák, mert attól féltek, hogy hatása alatt ők is a szűzi életformát választják.

Egy vitatkozó kedvű ariánus - mondja a hagyomány - fölényesen beszélt Ambrussal. De amikor egy alkalommal prédikálni hallotta, meglátott mellette egy angyalt, aki a fülébe súgta Ambrusnak, mit mondjon. Ettől a mennyei hitelesítéstől az ariánus úgy megrendült, hogy elhagyta tévedését, és Ambrus híve lett.

Ambrus hajlíthatatlanul védte az Egyházat a tévtanítókkal szemben, még akkor is, amikor emiatt szembekerült a császári házzal. A nővérének írt egyik levelében elmondott egy ilyen összeütközést: 385 nagyböjtjének idején az udvar hirtelen úgy határozott, hogy ráparancsol a püspökre, adjon át egy templomot az ariánusoknak. Ő azonban így válaszolt a parancsra: ,,Nem, császár, ez részemről árulás, számodra pedig szerencsétlenség lenne! Egy egyszerű magánember házához nem nyúlhatsz hozzá, Isten egyházát viszont el mernéd rabolni?'' Erre az egyik udvari ember így ellenkezett: ,,Te nem tudod, hogy a császár mindent megtehet, és hogy minden az ő tulajdona?'' ,,Ó, császár - mondta Ambrus -, ne végy magadra bűnt, hanem vesd alá magadat Istennek, ha hosszan akarsz uralkodni. Hiszen írva van: Adjátok meg Istennek, ami az Istené! Hozzád tartoznak a paloták, a püspökhöz pedig a templomok!'' A még gyermekkorban lévő Valentinianus császár azonban tovább erősködött: ,,De nekem egy templom is kell!'' Erre a püspök ismételten nemet mondott. Kívülről ekkor nagy lárma hallatszott, mert tömeg gyűlt a császári palota köré és azt követelte, hogy bocsássák el a püspököt. Féltek ugyanis, hogy bántódás éri Ambrust. Így kiáltoztak: ,,Készen vagyunk meghalni keresztény hitünkért!'' Akkor a császár megrettent, és kérte Ambrust, szóljon a néphez. Ő megkérdezte, hogy mit mondjon. A császár azt mondta: ,,Mondd meg nekik, hogy egy templomot sem veszek el tőlük!''

Az ariánusok nem sokkal ezután ismét támadást indítottak, és mögöttük a császár anyja, Justina húzódott meg. Ambrus éppen a nagyheti liturgiát ülte, amikor váratlanul katonaság fogta körül a bazilikát, és a templomot három napig szabályosan ostromzár alatt tartották. Miközben kinn katonai vezényszavak hangzottak, és csörömpöltek a fegyverek, bent a templomban Ambrus prédikált, zsoltároztak, majd himnuszokat énekeltek. Ambrus többek között ezt mondta: ,,Szívesen odaadom a császárnak összes javaimat, az életemet is, de arra, hogy az Egyház szentélyeit neki átadjam, egyszerűen nincs jogom.'' A három nap elteltével, anélkül hogy a templomot át kellett volna adniuk, a katonákat visszavonták.

Ambrus még egyszer szembekerült a császárral, amikor az elrendelte a tesszaloniki vérengzést. Tesszalonikában meggyilkoltak egy gót parancsnokot, s ennek bosszújaként Theodosius hétezer embert gyilkoltatott meg. Amikor a szörnyű hír megérkezett Milánóba, a püspök kiközösítette a császárt, és fölszólította, hogy nyilvánosan tartson bűnbánatot. Theodosius azonban nem törődve a fölszólítással, megjelent a templomban, hogy részt vegyen a misén. Ambrus elébe ment az előcsarnokba, és megtagadta tőle a belépés jogát, mondván: ,,Úgy látszik, Császár, gyilkosságod szörnyűségét most sem ismered be, mert magas állásod meggátol a belátásban... Merészelnéd imára kulcsolni a kezedet, amikor emberi vér csöpög róla? Menj csak, és vesd alá magadat a kiközösítésnek!'' Amikor a császár azzal védekezett, hogy Dávid is vétkezett, a püspök így felelt neki: ,,Ha már a bűnös királyt utánoztad, kövesd a bűnbánó Dávidot is!'' A császár sírt dühében, és bosszúsan elment. 390 karácsonyán azonban a hatalmas császár vezeklő ruhában jelent meg a templomban, s kérte a püspöktől a bocsánatot és az Egyházba való visszafogadást. Öt évvel később Ambrus mondta a császár ravatalánál a gyászbeszédet.

Ambrus nagyszombaton hajnalban halt meg. Püspöki templomában ravatalozták föl, és éjszaka a katechumeneket holtteste jelenlétében keresztelték meg. Sokan közülük - mondja a legenda - ragyogó csillagot láttak a ravatal fölött. Mások úgy látták, hogy a püspöki székben ül, és megáldja a népet.