Ünnepe: Október 20. Mária-Terézia apja Joseph-Paul de Soubiran La Louvičre báró volt, anyja Noémi de Gélis. A forradalom alatt sokat szenvedett régi nemesi család nem volt különösebben vagyonos. Mária-Teréziát a húgával, Máriával együtt - aki követte őt a szerzetesélet útján - nagybátyjuk, Louis de Soubiran kanonok nevelte. Alapos műveltséget közvetített számukra. Mária-Terézia tizenegy évesen járult a szentáldozáshoz, és korához képest szokatlan, mély jámborságról tett tanúságot. Már ezekben az években megmutatkozott az a hajlandósága, hogy elmerüljön az imába, és nagy belső kegyelmi élményekben részesült. Szokatlanul erős szemlélődő hajlama miatt arra gondolt, hogy belép a Kármelbe. Nagybátyja, aki nagyon tevékenyen gondozta a Máriás Szűzek Kongregációját, Mária-Teréziát ide irányította. Egyre bensőségesebb és szigorúbb lelki életet élt, s ez felismerhető lett misztikus fejlődésében. 1853-ban ismét feltette magának a kérdést, hogy belépjen-e a Kármelbe. Nagybátyja azonban Castelnaudaryban a beginák közösségét akarta megalapítani flamand mintára, és számított unokahúga együttműködésére. Mária-Terézia hosszú habozás után engedett: 1854 augusztusában és szeptemberében a genti begináknál tartózkodott, hogy megismerje életformájukat. Miután visszatért Castelnaudaryba, letelepedett a Bon-Secours birtokon, amelyet a nagybátyja vásárolt. Csakhamar csatlakoztak hozzá néhányan. 1855. november 14-én volt a beöltözésük, Mária-Teréziát pedig kinevezték főnöknőnek. A minden alapítással együtt járó nehézségek mellé társultak még belső megpróbáltatások, tisztázatlanságok és hit elleni kísértések, mindezek ellenére azonban határozottan végezte munkáját. Közösségét mindinkább karitatív-apostoli irányúvá tette, a környékről nagyszámú szegény gyermeket gyűjtött össze. Amikor Paul Ginhac (1824--1895) jezsuita atya, egy rendkívül derék pap lett a lelki vezetője, bevezette Szent Ignác (lásd: A szentek élete 387. o.) lelkületébe. Ösztönzésére Soubiran anya megváltoztatta nagybátyja eredeti elképzeléseit. 1864 júniusában a beginák közössége örökfogadalmas kongregáció formáját öltötte fel; Mária oltalma alatt városi szegény lányok gondozásának szentelték magukat. A nővérek ezenkívül engesztelésül örökös szentségimádást tartottak. Az új alapítás további két éven át megtartotta régi nevét (Sainte-Marie de Béguinage). A Soubiran anya által 1867-ben szerkesztett alkotmányt Toulouse érseke elismerte. A római elismerés 1868-ban és 1869-ben következett el. A kongregáció lassan terjedni kezdett: új alapítások jöttek létre Toulouse-ban, Amiens-ben és Lyonban. Az 1870. évi háború visszaesést jelentett: a legtöbb házat be kellett zárni és a nővérek többségének, köztük Soubiran anyának is Londonba kellett menekülnie. Itt újabb házat alapítottak. 1871-ben Soubiran anya nővéreivel együtt visszatért Franciaországba, hogy újjászervezze a kongregációt. A házak nagyobb részét újra megnyitották, sőt új alapításra is sor került Bourges-ban, Párizsban és Angers-ben. A nővérek nemcsak iskolákban és az árvaházakban tevékenykedtek; Soubiran anya műhelyeket is rendezett be növendékei számára. Ezek azonban nehéz anyagi megterhelést jelentettek. A kongregáció összhelyzete mégis kielégítő maradt, és az alapítónő által létrehozott intézmény kiválóan megfelelt a kor szükségleteinek. Ekkor azonban egy drámai fordulat következett. 1868-ban Soubiran anya felvett egy novíciát, aki Marie-Françoise de Borgia néven tett fogadalmat. Már harmincnyolc éves volt, és úgy tűnt, hogy a kongregáció különösen értékes és szellemileg is kiemelkedő tagja lesz. (Csak hosszú idő elteltével derült ki, hogy férjezett volt, s ez természetesen nem csupán rendi fogadalmát tette érvénytelenné, hanem a közösségen belüli minden tevékenységét is.) Csakhamar megnyerte az egész kongregáció bizalmát, és 1871-ben általános asszisztensnővé választották. Lassan kezdte háttérbe szorítani Soubiran anyát. Mint általános asszisztensnő ő vezette a kongregáció pénzügyeit; ügyesen meghamisította az elszámolásokat, és egész környezetét meggyőzte arról, hogy a társulat anyagi helyzete katasztrofális, és elkerülhetetlenül a csőd szélén áll. Különösebb fáradság nélkül meggyőzte az alázatos Soubiran anyát, hogy az ő rossz vezetése a felelős minden bajért, és hogy visszavonulása az egyedül lehetséges megoldás. Az anya tanácskozott Ginhac atyával, aki éppúgy a csalás áldozata volt, mint a többiek, és azt tanácsolta: adja fel az általa alapított művet. 1874. február 13-án Soubiran anya Bourges érsekének levélben elküldte lemondását, ezt azonban minden valószínűség szerint Marie-Françoise de Borgia diktálta, aki február 21- én általános főnöknő lett. Soubiran anya visszavonult Clermont-Ferrand kórházába, s szeptember 19-ig kellett itt élnie nyomorúságos körülmények között. Eközben az új főnöknő elérte, hogy véglegesen kizárják a kongregációból. Ezek a hónapok borzasztóan fájdalmasak voltak számára, de egyetlen pillanatra sem tért el tökéletes megadásának és alázatosságának a magatartásától. Engedélyt kapott arra, hogy belépjen a Notre Dame de Charité du Refuge párizsi kongregációjába, amelyet a 17. században alapított Eudes Szent János (lásd: A szentek élete, 467. o.). Itt újból novícia lett, majd 1877-ben fogadalomra bocsátották. Bár új rendtársnői nagy jósággal fogadták, Mária-Terézia anya nem tudott meggyökeresedni új kongregációjában, nővértársai pedig mindinkább úgy találták, hogy nem sajátította el a ház szellemét, és többé-kevésbé gyanakvóvá váltak vele szemben. Mindezt alázatosan fogadta, és mindig arra törekedett, hogy lehetőleg ne vegyék észre és felejtsék el. Egészségi állapota egyre rosszabbodott. 1889. június 7-én békésen elszenderült, és halálát felajánlotta az általa alapított intézetért. Kongregációjának nővérei nemsokára más belátásra is jutottak. Utódát a kongregáció 1889. évi káptalanja leváltotta. Iratainak gondos áttanulmányozása kettős életének leleplezéséhez és Soubiran anya emlékének teljes rehabilitációjához vezetett, akinek földi maradványait 1891. szeptember 14-én leányainál temették el. Az emlékét körülvevő tisztelet egyre jobban terjedt. 1946. október 20-án avatták boldoggá.
|
|||
